RANGSOROK ÉS PERCEPCIÓK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAGAS ISTVÁN
2017.12.20.

Év vége közeledtével egyre több rangsor frissül. Vajon jobb lenne-e a modern világ a sokféle rangsor nélkül? Aligha. Az éllovaslistákat szinte mindenben szeretjük, a művészetben, a sportban, a tudományban, hiszen rangot adnak. A rangsorban pedig jobb elöl lenni, mint középen. A középmezőny csak ritkán vonzó, pedig sokszor az is elismerést tükrözhet. És mi a helyzet a gazdasággal? A helyzet az, hogy ott bizony a középmezőny is elég jó lehet.

A rangsorolással és annak jelentései­vel azonban vigyázni kell. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy mekkora a teljes mezőny. Azt is nézni kell, mekkora különbségek érzékelhetőek a teljesítmények között „szabad szemmel”, valamint a profi megfigyelő nagyítóján keresztül is nézve. Három teljesen különböző területről hoznék példákat, ahol a ténylegesen mért teljesítmények között a rangsor igencsak számít, és ahol mégis a megélt/érzékelt különbségek rangsorolása, a teljesítményről kialakított kép, a percepció egyáltalán nem magától értetődő. Sőt, nem ritkán maga a rangsorolás kifejezetten furcsa, erősen szubjektív eredményekhez is vezethet.

Talán e tárgyban legkönnyebben megragadható terület a profi sport. Itt a rangsor szinte mindent jelent. A „komoly” sportágakban – ha e fogalom egyáltalán létezik – igazán csak a rangsor legteteje számít. Vagy anyagilag talán mégsem? Ritkán hallani róla, de az élsportban és annak kifejezetten profi változataiban is – mind az egyéni sportolókat, mind a csapatokat illetően – beszélhetünk kellően standardizált és mérhető „pénzügyi teljesítményről”, ahogy ez az azok mögött felsorakozó vállalatok, szponzorok esetében szinte természetes. Az elöl, középen és hátul állók közötti pénzügyi teljesítmények arányait illetően azonban a profi sportban gyakran nagyon erősen képesek torzítani azok a bevett pénzügyi mutatók, amelyek az egyéni sportolók, a csapatok fajlagos, egy főre (játékosra, vezetőre) jutó javadalmait és a sportvállalati összteljesítményt mérik (10-szeres vagy akár 100-szoros jövedelemkülönbségek is könnyen kialakulhatnak ebben a fajlagos szemléletben). A profi sportiparokban csak a sorrend számít! Itt a nagy „igazságtalanság”, hogy az iparszerű működésben az élen állókat sokkalta jobban díjazza a piac, mint amekkora mértékű különbség van a leadott fizikai teljesítmények között. Az első, a második, harmadik és a tizedik, huszadik jövedelme között aránytalanul nagy szakadék tátong, akár százszoros is lehet a különbségek közötti szorzó. Ilyen hatalmas fajlagos jövedelmezőségi különbség viszont nemigen fordulhat elő a vállalati rangsorok esetében, mert ott sokkal nagyobb és sokkal sűrűbb is lehet a pénzügyileg jól teljesítők mezőnye. Ez azt jelenti, hogy még a tizedik, huszadik, de egy nagy, gazdag ország esetében még akár az 500. vállalat is kiemelkedően jónak nevezhető, ami gyakran azt is jelentheti, hogy jó eséllyel majd előbbre is kerülhet. A vállalati mezőny tehát nagy és sűrű, és akár a mezőny közepe is jól fizethet. Evvel ellentétben, a sztárgázsikat fizető sportágakban, akár a focit, a profi kosárlabdát, hokit, akár a teniszt vagy a golfot nézzük, az igazán kiemelkedő pénzügyi eredményt (egyéni, klub-, szponzor-, tehát iparágszinten) csak a rangsor legtetején lehet produkálni. Masszívan nagy, egyben kitartó szurkolósereget, hűséges fizető közönséget vonzó marketingereje ugyanis csak az elitben játszó csapatoknak, maximum a legjobb négyben végzőknek van. Az egyéni sportokban pedig szinte csak a győztest ünnepeljük. A második, harmadik helyezettet hamar elfeledjük. Az emberi természet és a közönség már csak ilyen, csak a győztest ünnepli. Ugyanakkor mindenki – de a „mezőny” is – jól tudja, hogy pénzügyileg persze a dobogó alsó fokai is kifizetődők, a helyezettek sem nincstelenek. Sőt, a teljes mezőny, a „futottak még” kategória is remekül megélhet a pénzdíjakból ahhoz képest, hogy mit lehet keresni akár egy kiemelkedőnek rangsorolt vállalatnál nem csúcsvezetői minőségben. A profi sportolónak azonban viszonylag rövid, 10–15 éves kereső karrierje alatt kell megalapoznia vagyonát. Itt az átlagoknak más a természetük. A tőzsdén jegyzett vállalatok világában viszont nem kell ennyire válogatósnak lenni, ott nyugodtan szerethetjük akár csak a 10. vagy csak a 20. legjobb helyezettet is, mondjuk azt, amelyik éppen csak 1-2 százalékponttal veri átlaghozamban a lista élén állókat. Ráadásul a mezőny közepén a veszteségre vállalt kockázat is kisebb lehet, evvel kifejezetten jól járhatunk anyagilag. Ha 500 részvényünk közül egyesek bent vannak a legjobb tízben, húszban vagy akár 50-ben, a portfolióban kellően kiegyensúlyozott összetételben (diverzifikálva), a teljes részvénykosár által fizetett osztalékok láttán bizony boldogan dörzsölhetjük tenyerünket. Lehet, hogy „középszerű” a hozam, de eléggé biztos. A befektetések univerzumában – ellentétben a profi sportokkal – mindig a kockázattal kiigazított hozam számít. A vállalati életben az iparágon belüli teljesítmény és a rangsorok jelentősége régóta meghatározó. A rangsorkészítés a kapitalizmus több száz éves hagyománya és a verseny egyik izgalmas pillanata. Attól függően, hogy mekkora és milyen fejlettségű országról van szó, az első húsz, ötven, de gyakran már a száz legjobb vállalat rangsorába is bekerülni egyre nagyobb dicsőségnek számíthat. A legjobbakat számba vevő nemzetközi rangsorban pedig akár csak az első harmadban, pláne a legfelső 10 százalékban helyet kapni hatalmas elismerésnek nevezhető. Az igazán irigylésre méltó teljesítménynek pedig a hosszú időn át tartó felső harmadban tartózkodás számít. A vállalat besorolását jól ki lehet fejezni néhány kulcsmutató segítségével, amelyek a végső pénzügyi teljesítményt ragadják meg. E mutatók jól írják le a vállalati teljesítményt függetlenül attól, hogy fogkrémet, cipőt, autót vagy éppen életbiztosítást kínál. A tőzsdén jegyzett értékes vállalatokat a sok éven át tartósan magas, egy részvényre jutó hozam vagy annak stabilitása (historikusan alacsony szórása) is jellemzi, önmagában ez a jelenség is kiemelheti, és sokáig a mezőny felett tarthatja ezeket a keresett cégeket. A jövedelmek megszerzésének kockázatairól a profi sportágakban sokkal ritkábban hallani, pedig egészségügyi és egyéb társadalmi beilleszkedési stb. rizikók szép számmal akadnak. De akad azért egy erőteljes hasonlóság mindkét területen: sportban és a vállalati szférában is megtalálható egy sajátosan egyenlőtlenítő jövedelemeloszlási tendencia, amely szerint könnyen a mezőny felső 20 százaléka viheti el a kiosztott/megtermelt pénz 80 százalékát, és az alsó 80 százaléknak meg kell elégednie a kiosztott/megtermelt pénz 20 százalékával. Senki nem állítja, hogy ez igazságos, de hogy valóságközeli arány, az eléggé valószínű...

ITT OLVASHATÓ