Szerző: JANKOVICS MÁRTON - PETŐ PÉTER
2017.12.24.
...Ha a Világló részletek alapján kellene jelzőt választanunk, az ön életét inkább tragikusnak mondanánk.Lehet, de én nem úgy fogom föl, és maga a könyv sem. Inkább szimptómaként. Saját magamat, mint tünetet tárgyalom. Nem mulatságosan, ez kétségtelen, mert akkor az megint csak hazug, cinikus és olcsó lenne. Ilyesmit nem csinálok. Nem azért, mert jól nevelt vagyok, hanem mert rendelkezem az empátia képességével, bizonyos történelmi tapasztalattal, és úgy vélem, mindennek megvan a maga helye.
A saját életemet például már csak szakmai okokból is képtelen vagyok tragikusként felfogni.
Ez nem is lenne arányos, miután annyi tragédiát végignéztem. Sok minden történt velem, ez kétségtelen, de mindezt alapanyagként használom. Példatárként. Jellemzem a század, a családom, egy társadalmi osztály, vagy egy társadalmi utópia történetét. Én magam vagyok az egyetlen és legkézenfekvőbb anyag, amit fel tudok használni a munkámhoz.
A borítóról azt mondta, hogy egy megfeneklett halászhajót és egy megfeneklett életet ábrázol. Ez az élet már gyerekkorában megfeneklett, amiről a könyv 1200 oldala szól?
Többször, mert egy élet hajója képes többször is megfenekleni. Jön egy dagály, kicsit megemeli, de kiderül, hogy lyukas a hajótest, beömlik a víz, és akkor betömi vagy megfoltozza az ember. Ha mégsem süllyed el, megint hajózik egy ideig, aztán ismét zátonyra fut. Már kamaszként is sokat gondolkodtam azon, hogy miként fogom én megúszni a következő háborút. Nem nagyon volt olyan nemzedék, amelyik megúszta volna. Mi egyelőre megúsztuk. Ez például egy elég nagy pozitívum az életemben, s ezt egyetlen pillanatra nem lenne szabad elfelejtenem. Ilyen öregen már tényleg nem szeretnék háborút. Most persze elég borúsak az örök béke kilátásai. Minél jobban sodródnak az európai és Európán kívüli rendszerek a saját extremitásuk felé, annál inkább növekszik a háborúk lehetősége is.
Beszélt arról, hogy a történelem ismétli önmagát. A világháborúk elrettentő hatása tényleg csak addig tart, amíg kihalnak azok a generációk, amelyeknek még közvetlen emlékei vannak a borzalmakról?
A 60-as évek vége felé megkérdeztem egy gimnazistától, hogy milyenek lehettek az 50-es évek. Azt mondta: mulatságosak. Na most, az 50-es évek minden volt, csak mulatságos nem. Egy gyerek szemében mégis úgy tűnt, hogy mindenki elmebeteg volt körülötte, és csupa elmebetegséget műveltek.
Két generáció elég ahhoz, hogy feledésbe merüljön egy háború. Mi van akkor, amikor felnőtt, ivarérett férfiak lőni kezdenek, és nem hagyják abba.
Ebben persze az is benne van, hogy a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem minden fejlett ipari országban első vagy második helyen szerepel a nemzeti jövedelem volumenében. Iszonyú nagy szükségük van erre, hogy a népesség elégedett legyen az életszínvonallal, aminek napról napra növekednie is kell természetesen. Ehhez egyre nagyobb fegyverfelvevő piacokra van szükség, és persze azokra is, akik ellövik lőszert. Ha az emberiség ezt az amúgy teljesen érthető logikát követi, akkor a háború egy adott pillanatban bizonyára elkerülhetetlenné válik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.