LÁTHATATLANSÁG HELYETT SZOLIDARITÁS: MIÉRT FONTOS POLITIKAI CÉL AZ AKADÁLYMENTESÍTÉS?

MÉRCE
Szerző:ÁMON KATA
2017.12.09.

Gyerekkorában mindenki eljut arra a pontra, amikor azon gondolkodik, hogy milyen szuperképességet választana, ha lehetne: láthatatlanná tudjon válni vagy tudjon repülni. Már nem emlékszem, egykor melyiket választottam, de az egészen biztos, hogy most az utóbbira szavaznék.

Részben azért, mert most már tudom, hogy nem feltétlenül kell mindig láthatatlanná válni, ha az ember tömegközlekedik például, akkor sokszor elég csak terhesnek lenni vagy babakocsival felszállni a buszra, villamosra.

Az egyik pillanatban azt gondolná a magyar anya, hogy hasát még a Nemzetközi Űrállomásról is látják, de amint felszáll a szerelvényre, hirtelen senki sem veszi észre.

Hasonló a helyzet babakocsival, amikor az anya, miután egy megállót becsületesen lesétált, mert az előző nem akadálymentes, és miután két régi típusú villamost elengedett, mindezek után kinyílik az alacsony padlós villamos kifejezetten mozgássérült és babakocsis utasoknak szánt ajtaja, de ott az emberek összefüggő sorfalat képezve nézik a semmit. Ugyanis az anyának hirtelen megint sikerült láthatatlanná válnia.

Mindebből látszik, hogy a láthatatlanság különösebben nem hasznos, legalábbis az utazási időt eléggé meghosszabbítja, mivel sokszor nem csak a biztonságos utazást teszi lehetetlenné, hanem magát az utazást is, mert sokszor tényleg nem tud a babakocsis szülő felszállni a járműre.

Ellenben a repülés sokkal hasznosabb lenne. Már csak azért is, mert nagyon úgy tűnik, más értelmes közlekedési módot nem igazán biztosítanak a mozgássérülteknek, babakocsival közlekedőknek vagy bárkinek, aki az adott pillanatban épp nem tud hosszú lépcsősorokat megmászni.

Vehetnénk ezt úgyis, hogy két külön történetről van szó: az egyik az embereké, akik saját kényelmüket fontosabbnak tartják, mint azt, hogy a valamiért extra figyelemre szoruló társaiknak helyet biztosítsanak. A másik pedig a városvezetésé, amelyik úgy kezeli többek között a metró akadálymentesítését, mintha az egyfajta luxus elvárás lenne egy marginális kisebbség részéről. Pedig a mechanizmus teljesen ugyanaz: az erősebb megteheti, hogy megtagadja azt a minimális erőfeszítést, amire a gyengébbnek szüksége lenne ahhoz, hogy részt tudjon venni a társadalmi életben.

A szolidaritás teljes hiányáról van szó, amit végtelenül rossz érzés megtapasztalni. Ahogy az ember áll egy embersorfal vagy lépcsősor előtt, és tudja, hogy nem fog tudni oda eljutni, ahova szeretett volna. A teljes tehetetlenség érzése...

ITT OLVASHATÓ