KAMPEC DOLORES LXVIII.- WOLAND MEGCSÚFOLÁSA

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: REZEDA
2017.12.30.

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek...

ITT OLVASHATÓ