Szerző: KAPELNER ZSOLT
2017.12.09.
...Ha a rendszernek való ellenállásnak nincs egyetlen (vagy akár csak néhány) olyan pontja, amely a struktúra fenntartásáért kitüntetett módon felel – hiszen a struktúrák a társadalom minden pontjában újratermelődnek –, akkor az ellenállásnak sincsenek olyan gyakorlatai, amelyek a struktúra lebontására vagy megváltoztatására kitüntetett módon alkalmasak lennének. Más szavakkal azt mondhatjuk: a rendszerellenességnek nincsenek elégséges, csak szükséges feltételei.
Amint a társadalmi struktúrákat fenntartó gyakorlatok egymásba szövődve és egymástól kölcsönös függésben léteznek, épp így vannak egymással összefonódva a struktúrák ellen irányuló emancipatorikus gyakorlatok és küzdelmek, a rendszernek való ellenállás gyakorlatai. Nem azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy egy-egy ilyen, a struktúra átalakítását célzó gyakorlat vajon elégséges-e önmagában vagy csupán lokális és részleges megoldásokat kínál-e. Minden emancipatorikus gyakorlat csak lokális és részleges megoldásokat kínál és egyik sem elégséges önmagában.
A kérdés sokkal inkább az, hogy e gyakorlatok hogyan ágyazódnak bele más gyakorlatok hálózatába, miféle nagyobb, átfogó trendekbe illeszkednek: vajon olyan gyakorlatok összességének részei-e, amelyek lokális és korlátozott változásokon keresztül a társadalmi struktúrák radikális változása felé tartanak, vagy sem? Hiszen bár semmi nem garantálja, hogy a részleges és lokális változások bármelyike is a rendszer egészének lényegi átalakulását eredményezné, azt sem zárja ki semmi, hogy a részleges és lokális változások összessége idővel és küzdelmek árán a társadalmi struktúraegész lényegi átalakulásában végződjön.
Ez persze nem jelenti, hogy bármit is csinálunk – a privilégiumok csekkolásától kezdve a Facebook-aktivizmuson át a pártalapításig – nyugodtak lehetünk: a magunk részleges és lokális módján a társadalmi struktúrák ellen küzdünk. Ez az „anything goes” attitűd egyáltalán nem igazolt, hiszen ahogy korábban láttuk, az ellenállás gyakorlatai más gyakorlatok összefüggésében léteznek és ezen összefüggések együttesen tarthatnak a rendszer megváltoztatása, de a fenntartása felé is.
A privilégiumok csekkolása – azonosítása – lehet a társadalmi struktúrák lebontásának eszköze, amennyiben olyan további gyakorlatokkal kapcsolódik össze és válik a részükké, amelyek a társadalmi igazságtalanság, a kiszolgáltatottság és kizsákmányolás struktúráit, gyakorlatait támadják – tegyék azt az egyén, a közösség, vagy az állam szintjén. De a privilégiumok csekkolása összekapcsolódhat olyan gyakorlatokkal, struktúrákkal is, amelyek az egyéni érdemek és vétkek neoliberális ideológiáján keresztül tartják fenn a társadalmi kiszolgáltatottság és kizsákmányolás rendszereit.
Egy szakszervezet létrehozása elvezethet a társadalmi struktúrák megváltoztatásához, ha képes összekapcsolódni olyan tömegmozgalmakkal, civil kezdeményezésekkel, amelyek összességükben és számtalan lokális és korlátozott változáson keresztül a rendszer radikális megváltoztatása felé tartanak, de lehet pusztán a társadalmi struktúrák fenntartásának eszköze is, amennyiben egy adott társadalomban a szakszervezetek pusztán a tőke kiszolgálói és ebből a szerepből nem képesek kilépni.
Az igazságtalan társadalmi struktúrák elleni küzdelemben tehát az elsődleges feladatunk nem az, hogy valamiféle baloldali puristaként megpróbáljuk elválasztani a búzát a pelyvától, azonosítani az ellenállás „helyes” gyakorlatait, azokat, melyek „valóban” a társadalmi struktúrák ellen irányulnak, szemben a többivel, melyek pusztán „félmegoldást” kínálnak. Ez a hozzáállás – úgy vélem – a forradalmi baloldal inkvizíciós politikájának maradványa, amely folyvást azt keresi, ki nem eléggé radikális, ki alkuszik meg, ki árulja el a mozgalmat.
Ezt a hozzáállást nem tarthatjuk fenn, nem törekedhetünk arra, hogy megtaláljuk az ellenállás tiszta formáit. Sokkal inkább azon kell dolgoznunk, hogy a különféle szerteágazó részmegoldásokat kínáló ellenállási gyakorlatokat – dolgozzanak bár az alap vagy a felépítmény szintjén, foglalkozzanak bár az egyénnel, a közösséggel vagy az állammal –, olyan módon kapcsoljuk össze, amelyektől joggal remélhetjük a rendszerszintű társadalmi igazságtalanság felszámolását. A feladat az emancipációs gyakorlatok olyan együttállásának, konstellációjának létrehozása, amely valódi emancipációs ígéretet hordoz magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.