HOGYAN LEGYEK RENDSZERELLENES? VISSZA A STRUKTÚRÁKHOZ!

MÉRCE
Szerző: KAPELNER ZSOLT
2017.12.03.

Sok baloldali mutat rá – helyesen –, hogy az emancipációs politika középpontjában az élet minden területét átszövő igazságtalan társadalmi rendszerek, struktúrák lebontása kell, hogy álljon. Ahogy Pap Szilárd István írja, a baloldali és liberális politika mára jórészt „megszűnt az elnyomottságot okozó társadalmi rend, társadalmi rendszer kritikája és megváltoztatását célzó törekvés lenni”. A baloldalnak vissza kell térnie a strukturális szemlélethez, hogy a társadalmi igazságtalanság valódi okaira reflektálva valódi megoldásokat tudjon felkínálni a társadalom számára.

A „küzdj a struktúrák, a rendszer ellen” felszólítása valóban a baloldal alapvető feladatát tükrözi. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy alaposan végiggondoljuk, pontosan mit is jelent a társadalmi rendszert, a struktúrákat kritizálni. Pontosan mi kell ahhoz, hogy azt mondhassuk, a rendszerkritika, a strukturális megközelítés talaján állunk, szemben a nem rendszerkritikus és nem struktúraszemléletű elképzelésekkel? Ebben a kétrészes írásban e probléma nehézségeit járom körül.

Alap és felépítmény

Egy igen elterjedt megközelítés a rendszerkritikus és nem rendszerkritikus baloldal szembeállítására az alap és felépítmény klasszikus marxista fogalompárosának csatarendbe állítása. E doktrína szerint a társadalmat mint olyat végső fokon a mélyben húzódó gazdasági struktúrák – marxista nevezéktanban: a termelési viszonyok, a termelőerőkhöz való hozzáférés – határozzák meg, minden más – a kultúra, a média, az oktatás, a jog, a tágan értett ideológia – ezeket fejezi ki és ezekre épül rá.

Tóth Olivér világosan fejti ki azt a nézetet, amelyet – úgy gondolom – sok, a rendszerkritika pártján álló baloldali a magáénak vall: „[a nem rendszerkritikus] baloldali diskurzusból mintha hiányozna a számvetés ezzel a marxi tézissel, hiányzik annak a lehetőségnek a megvitatása, hogy mi van, ha a gazdasági-technikai termelési viszonyok valóban meghatározzák a társadalmi-politikai viszonyokat? […]A kritika céljának ebben az esetben annak kell lennie, hogy egy olyan változást eszközöljön ki az alapban, amelynek nyomán a felépítményben normatív értelemben helyes változás megy végbe.”

Ezzel az elképzeléssel két probléma van: egyrészt nincsen ilyen marxi tézis, másrészt, ha lenne, akkor az állítólagosan rendszerszemléletű baloldali politika nagy részét kidobhatnánk a kukába. Az alap-felépítmény doktrínája szerint ugyanis az alap – ő játssza itt a társadalmi struktúrák, a rendszer szerepét – meghatározza a felépítményt: az alap képes hatni a felépítményre, kialakítani a társadalom ideológiai-kulturális struktúráit, de ez visszafelé nem működik, a felépítmény nem képes visszahatni az alapra. Ezért van az, hogy a kritikának az alap – a társadalmi struktúrák, a rendszer – megváltoztatására kell törekednie, és nem a felépítménnyel kell foglalkoznia.

Könnyen beláthatjuk azonban, hogy a felépítmény igenis képes hatni az alapra. Először is tegyük fel a kérdést: miért van ott a felépítmény, ha az elnyomás kitermelését voltaképpen az alap végzi? Miért léteznek a jelen társadalmakban a munkások érdekérvényesítését lehetetlenné tévő törvények, ha elnyomásukat pusztán a termelési viszonyok bebetonozzák? Miért élnek kirekesztő reprezentációk a nőkkel szemben, ha elnyomásuk már a láthatatlan munka egyenlőtlen eloszlása által megvalósul?

Azért, mert – ahogy a kiváló marxista gondolkodó G. A. Cohen kifejti – „az alapnak szüksége van a felépítményre”.[1] A felépítmény szerepe, hogy stabilizálja az alapot alkotó materiális struktúrákat, biztosítsa zavartalan működésüket és fennállásukat.

A munkások elválasztása a termelőeszközöktől azért lehetséges, mert léteznek azok a jogi, politikai, ideológiai intézmények, amelyek fenntartják a tulajdonjog szentségének, a meritokrácia mítoszának, a kemény munka erkölcsének társadalmát...

ITT OLVASHATÓ