Szerző: GYARMATI ANDREA
2017.12.24.
Ülök a kocsiban, araszolok egyik címről a másikra. Nincs ebben semmi rendkívüli. Része a mindennapi munkámnak, hogy meglátogatom a betegeimet. December van, ha véletlenül nem tudnám, akkor is feltűnne, hogy egyszerre milyen sokan lettünk az utakon.
Nem tudom, honnan kerül elő ez a rengeteg ember a rengeteg autójával, és nem tudom azt sem, mit tehetnék, hogy ne zavarjon ennyire a helyzet.
Mert zavar. Nem a tömeg, hanem a türelmetlenség. A most és azonnal és nekem mindent. A dudálás és a tülekedés.
Nézem a hirdetéseket, az óriásplakátokat, minden olyan tökéletes. Boldog emberek állják, ülik körül a fát, az asztalt, minden és mindenki ragyog. Nekem viszont, amióta csak emlékszem, valaki mindig hiányzott, karácsonykor különösen.
Nem mondom, voltak boldog időszakok is, amikor minden úgy történt, ahogy álmodtam, vagy legalábbis úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, de zömében azt éltem meg, hogy mások ügyesebben csinálják, talán kevésbé érzékenyek.
Attól kezdve, hogy elváltak a szüleim, hol ezért, hol azért, sosem volt teljes az ünnep.
A nagy happység mellett mindig van szomorúság és hiány is. Tán nem erről kellene írni, mégis úgy érzem, sokaknak segíthet, ha beszélünk róla.
Valamikor nagyon régen olvastam A kis gyufaárus lány című Andersen mesét. A kislányról, aki benéz az ablakokon, és látja a boldog, tökéletes családokat, ahol minden és mindenki a helyén van, míg ő egyedül és kívülállóként lesi mindezt.
Sokáig úgy éreztem, velem lehet a baj, aztán, ahogy megismertem mások történeteit és életét is, rájöttem, ez egyáltalán nem ritkaság, csak valamiért nem illik beszélni róla.
Nézem a hirdetéseket, az óriásplakátokat, minden olyan tökéletes. Boldog emberek állják, ülik körül a fát, az asztalt, minden és mindenki ragyog. Nekem viszont, amióta csak emlékszem, valaki mindig hiányzott, karácsonykor különösen.
Nem mondom, voltak boldog időszakok is, amikor minden úgy történt, ahogy álmodtam, vagy legalábbis úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, de zömében azt éltem meg, hogy mások ügyesebben csinálják, talán kevésbé érzékenyek.
Attól kezdve, hogy elváltak a szüleim, hol ezért, hol azért, sosem volt teljes az ünnep.
A nagy happység mellett mindig van szomorúság és hiány is. Tán nem erről kellene írni, mégis úgy érzem, sokaknak segíthet, ha beszélünk róla.
Valamikor nagyon régen olvastam A kis gyufaárus lány című Andersen mesét. A kislányról, aki benéz az ablakokon, és látja a boldog, tökéletes családokat, ahol minden és mindenki a helyén van, míg ő egyedül és kívülállóként lesi mindezt.
Sokáig úgy éreztem, velem lehet a baj, aztán, ahogy megismertem mások történeteit és életét is, rájöttem, ez egyáltalán nem ritkaság, csak valamiért nem illik beszélni róla.
Mert kötelező, hogy ünnepi hangulatba kerülj, és boldog légy.
Ez azonban, mint tudjuk, nem így működik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.