VIGYÁZOK

DRAGOMÁN GYÖRGY HONLAPJA
Szerző: DRAGOMÁN GYÖRGY
2015.05.23.

Ma este én fektetem le őket. A nagy már mindjárt tizenhárom, kamaszos fáradtsággal merül álomba, rögtön, ahogy abbahagyom a felolvasást. A kicsi, a kilencéves, még nem alszik, nyugtalanul forog az ágyban. Felnéz, bele a sötétbe, aztán rám. Vigyázol rám? kérdezi hirtelen. Érzem a hangján, hogy szorong vagy fél valamitől, nagyon jól emlékszem erre, nem volt olyan rég, elképzeltem, hogy a szekrény mögött egy koponyafejű papírvékony szarvasszörny lakik, és úgy féltem tőle, mint semmi mástól sose. Hogy a kisfiam éppen mitől fél, azt el se tudja mondani, túl álmos. Nem is számít. Vigyázok, mondom, megsimogatom a fejét, akkor jó, mondja, visszahajtja a fejét a párnára. Nagyfiú ő már a jóéjtpuszihoz, de azért most kap egyet, beleszagolok a hajába, hallom, hogy szuszog.


Mozdulatlanul állok a sötét szobában az emeletes ágy előtt, hallgatom, hogy megnyugszik a légzésük, szuszognak, alszanak. Édesanyám mondta mindig, amikor kicsi voltam, hogy ez, a gyerekszuszogás a legszebb hang a világon. Akkor nem értettem, csak jól esett hallani, de most már pontosan tudom, hogy mire gondolt. Apa vagyok, úgy tudom megvédeni a fiam a testetlen rémektől, ahogy magam sose. Egy szó elég, egy ölelés elég. A rémek visszakúsznak tőle a sötétbe, be a padló alá, vissza a szekrény mögé. Egyetlen szóval el tudom kergetni őket. Aludjatok, drága barátaim, suttogom, vigyázok rátok. Aludjatok.


Szép lassan kiosonok a szobából, nem ébrednek fel. Átjövök a dolgozószobámba, gépelni kezdek, az ajtók nyitva vannak, lehet, hogy még beszűrődik a tudatuk mélyére ez az ismerős kopogás is. Szép, nyugodt, csendes este, semmi különös. Gépelek, és arra gondolok, hogy épp ez a legnehezebb, erről a nyugodt csendes boldogságról beszélni, amikor néhány pillanatra úgy lehet érezni, hogy minden jól van, minden a helyén van. Senki se beteg, mind együtt vagyunk, itt akarunk lenni és nem máshol, lustán benyújtózunk a pillanat hibátlan egyszerűségébe, hagyjuk, hogy teljen az élet.


Nem volt könnyű idáig eljutni. Sokáig úgy tűnt, hogy egyáltalán nem is lehet gyerekünk, éveken át ott volt közöttünk ez a kimondatlan félelem, hogy hátha mégse. Amikor annak idején ezen gondolkoztam és magamba néztem, el is szégyelltem magam, hogy mennyire hasonlít ez az érzés ahhoz, amit kamaszkoromban éreztem néha, hogy hátha mégis, hátha túl korán leszek apa. Azt hiszem, a felségem ilyet sose érzett, onnan kezdve, hogy egymásba szerettünk, rögtön gyereket akart tőlem, én nem voltam ennyire bátor, racionális gyávasággal halogattam a döntést, majd akkor, ha eljön az ideje, gondoltam, de valójában nem tudtam, hogy ez mit jelent, mikor jön el. Sokat gondolkoztam ezen, azt hiszem, az ebben a nehéz, hogy az apaság élménye távolabb van a férfiléttől, mint az anyaságé a nőitől, a férfivé érés inkább arról szól, hogy legyőzzük a saját apánk magunkban hordozott nyomait, és arról, hogy kivívjuk a világgal szemben a szabadságunkat. Ebbe nem könnyű azonnal elhelyezni azt a felelősséget, amit egy gyerek jelent. Aztán egyszer megértettem, hogy ha igazán férfinak akarom gondolni magam, akkor vállalnom kell a döntés felsőségét: a pillanat nem fog magától eljönni, csak akkor, ha akarni fogom. Igen, vagy nem, nekem kell döntenem.


És akkor egyszer csak azt éreztem, hogy igen, akarom. Akartam, és persze meg kellett tanulnom, hogy ezt nem elég akarni, vagy nem elég csak akarni, a döntéseim nemcsak a sajátjaim, a felelősség az enyém lehet, a döntést a magaménak érezhetem, de a világ fölött nincsen és nem is lehet hatalmam. Megrázó volt érezni, hogy a jaj még ne legyen, és a jaj már nem lehet érzése mennyire hasonlít is egymáshoz, megtanultam azok alatt az évek alatt, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy parancsolhatok a világnak.
Amikor mégis kiderült, hogy gyerekünk lesz, és megszülettek a fiaim, minden a helyére került. Emlékszem, ahogy az újszülött fiam a kezembe fogtam, és néztem a szemét, és tudtam, hogy én látom az arcát, de talán ő nem látja az enyémet, azt éreztem, hogy azonos vagyok önmagammal, én én vagyok és nem más vagyok, az vagyok, akinek lennem kell, és ott vagyok, ahol lennem kell, és minden úgy jó, ahogy van. Vagyis – boldog voltam.


Sokszor próbáltam ezt elmagyarázni aggódó barátaimnak – olyanoknak is, akiket az én gyerekeim forgószélszerű, féktelenül kíváncsi jelenléte bizonytalanított el vagy ijesztett meg –, hogy az apaság élményére nem lehet felkészülni, hogy az, amit egy másik ember gyerekével kapcsolatban érzel, legyen az szeretet vagy éppen idegesség, öröm, barátság vagy éppen harag, egyáltalán nem ad támpontot arra nézve, hogy milyen érzés az, amikor apák leszünk. Amikor végre megszületik a saját gyerekünk.

Csak azt tudom, hogy onnan kezdve láttam, ahogy az újszülött fiam, a születés kínjától kéken és fehéren és vörösen nyújtózkodva az ismeretlenné nyílt hideg fényes tágas térben kapaszkodót keresve ott feküdt előttem, onnan kezdve, hogy megfürdettük, és felöltöztettük, és a karomba vehettem, minden megváltozott. Minden kétség és aggodalom és szorongás úgy tűnt el belőlem, hogy még emlékezni sem volt könnyű rá. Olyan érzés volt, mint megszabadulni valami súlyos, tompa fájdalomtól, amit már annyira megszoktam, hogy szinte tudatában sem voltam, és csak amikor elmúlt hirtelen, akkor döbbentem rá, hogy milyen hosszú ideig is hordoztam magamban.


Tizenhárom éve vagyok apa, azt hiszem, sokkal többet tanultam ezalatt az idő alatt a gyerekeimtől saját magamról, mint előtte összesen. Vigyázok rájuk, ők meg énrám. Tőlük vagyok az, aki vagyok.

ITT OLVASHATÓ