CSOÓRI SÁNDOR: NÉGY CSENGŐSZÓ KARÁCSONYKOR

DIGITÁLIS IRODALMI AKADÉMIA
Szerző: PETŐFI IRODALMI MÚZEUM
2017.12.26.

Megérkezett két ádventi koszorúnk az ismerős virágboltból. Zöldek, elevenek, mutatósak. Tűleveleiket moha szelídíti és betlehemi csillag. Illenék tőlük meghatódnom. Dicsérem is őket a magam módján, de közben érzem, hogy a szavaim üresek. Gyerekkoromban a zámolyiak urizálásnak tekintették volna, ha valaki azért megy be Székesfehérvárra, hogy vegyen egy ilyen örökzöld, gyertyás koszorút, és odahaza elhelyezze a tisztaszoba asztalára vagy kiakassza az ajtóra, hadd lássák mások is, hogy ő is várja a karácsonyt, a Kisded megszületését.

Nemcsak elcsodálkoztak volna az illetőn, de egy-két csípős, megreformálatlan mondatot is eleresztettek volna róla, cöcögve, hogy, de fene jó dolga van ennek a szentmariskának, ha ilyen álombeli dolgokkal is ráér foglalkozni.

Ők ugyanis nem értek rá. Reggeltől estig találtak maguknak dolgot eleget, még télen is. Havat söpörtek, állatokat etettek, kukoricát morzsoltak, fát vágtak, rendbe rakták az istállót, megtömték a libákat, fontak, vasaltak, vízért mentek és így tovább. S különben is a rokonaim vallásossága szikár, kötelességszerű vallásosság volt. Kötelességszerű, mint az életük. Adyról még a harmincas évek közepén se hallottak semmit, de ennek ellenére vele tartottak ösztönösen is: hittek hitetlenül Istenben. Ehhez nekik nem kellett se ádventi koszorú, se böjt, se gyertya, se várakozás. Számukra karácsony december 24-én, azaz: a szenteste késői óráival kezdődött el, amikor már minden köznapi dolog kihunyt, elcsöndesedett a világ, elveszítette terheit és megindultak a falu pásztorai: a tehenészek és a kanászok köszönteni a gazdákat. Jómódút és szegényt egyformán. Minden ház udvarára tülökszóval és kanászostor csattogtatásával léptek be. Mögöttük ott tolongott az esztendő minden esője, napsütése, bogáncsa, harmata, állatbőgése.

Közönséges napokon természetes hangon szóltak oda és köszöntek oda egymásnak, de szentestén magasfeszültséggel telt meg körülöttük a levegő, s olyan drámai megilletődöttséggel léptek egymás elé s mondták el hagyományos köszöntőjüket, mintha Bessenyei Ferenc színésznövendékei lettek volna mindnyájan. Őket látva és hallgatva, könnyű volt elképzelnem, hogy a csordapásztorok is ilyen lámpalázas megrendüléssel léphettek oda a betlehemi jászol isteni vendége elé.

Ezeken a régi szentestéken olyan magas és szédítő volt mindig az ég, hogy semmi másra nem lehetett gondolni, csak hinni a csodákban.

ITT OLVASHATÓ