Szerző: PARÁSZKA BORÓKA
2017.12.15.
A „fekete március” mérlegét meg lehet ugyan vonni számokban, de azt, hogy ez a pár napos polgárháború milyen következményekkel járt a magyar–román kapcsolatokra, a magyar érdekvédelemre nézve, mekkora hatással van a magyar és a román radikalizmus jelenére, még mindig nehéz átlátni. Ami tudható: 1990 márciusában öt ember meghalt (három román, két magyar), 238 ember megsérült. Az összecsapások után megkezdődött a tömeges elvándorlás Marosvásárhelyről, és tíz év alatt az erdélyi átlagnál is nagyobb arányban csökkent a helyi magyar lakosság száma; megváltoztak az etnikai arányok (1990-ben 51 százalék volt magyar, 46 százalék román; ma 42–49 százalék).
A többségében magyarok lakta Székelyföld központjában, Marosvásárhelyen háttérbe szorult a magyar érdekképviselet, noha a rendszerváltás hónapjaiban úgy tűnt: itt épülhet ki majd Erdély „fővárosa”. Mára az is nehezen elképzelhető, hogy magyar polgármestere legyen a városnak. Mióta Markó Béla távozott az elnöki tisztségből, az RMDSZ vezetősége is Kolozsváron működik, ahol a magyarok aránya a marosvásárhelyinél is sokkal alacsonyabb (ott húsz év alatt 23 százalékról 15 százalékra csökkent).
Az az etnikai-politikai modell, amellyel a Szövetség 1990-ben indult – a többségi magyar és a szórványmagyar vidékeket összefogó egyeztető fórumokkal, képviseleti rendszerrel –, alapjaiban nem változott, csak épp az a szavazóbázis tűnt el a háttérből, amely a rendszerváltás pillanatában indokolttá tette az RMDSZ létrejöttét. Az a bázis, amellyel számolva máig működnek a magyar–magyar kapcsolatok, s amely így a hol rossz, hol még rosszabb román–magyar kormányzati kapcsolatokat is meghatározta. Marosvásárhelyen alakult ki az az etnikai-politikai légüres tér, amelyet a mai napig nem ismert fel vagy nem dolgozott fel sem a magyarországi, sem a romániai magyar politika. Ellentétben a románnal, amely pontosan tudja, mi a jelentősége Marosvásárhelynek, a városnak, amelyet „frontvárosként” emlegettek évtizedeken át a román–magyar szembenállásra utalva. Itt a taktikus román önkormányzati és kormányzati politika tulajdonképpen befagyasztotta a konfliktusokat: több ciklus óta engedményeket (vagy látszatengedményeket) kapnak a magyarok, újabb és újabb pozíciókat szerez a román politika, s a magyar érdekképviselet újabb és újabb állásokat ad fel.
Volt itt azonban egy olyan momentuma az 1990-es eseményeknek, amelynek a valódi tartalmát és a benne rejlő lehetőségeket a jelek szerint nem mérlegelték sem a magyar kormányok, sem a romániai magyar érdekképviselet. Ez az esély az 1990 márciusában megmutatkozó roma–magyar szolidaritás volt. Az összecsapások idején senkit sem lepett meg, hogy a marosvásárhelyi roma gettó lakói a magyarok segítségére siettek. Egyrészt azért nem, mert a marosvásárhelyi, Marosvásárhely környéki és a székelyföldi romák nagy részének magyar–roma kettős identitása volt. Másrészt azért, mert akkor a magyar és a roma közösségek viszonya más volt, mint ma. Bár egész Romániában tapasztalható az etnikai kisebbségek közül leginkább a romákat sújtó diszkrimináció, az ebből adódó feszültségnek, a romaellenességnek, a konfliktusoknak van egy sajátos, a magyarok lakta vidékekre jellemző formájuk. Alaposan feltételezhető, hogy ezeket a konfliktusokat befolyásolja a magyar szélsőjobb erdélyi terjedése, valamint a romaellenes magyarországi politika erdélyi térnyerése is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.