Szerző: BALÁZS GÁBOR
2017.11.07.
“Még elgondolni is: itt, a “Szemjonov”-vendéglővel átellenben (“Utcán át kiszolgálás nincs”), az úttesten, ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket, a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén holmi Ivan Beszpalov (vagy éppen Fjodor Kubiskin) vitába szállt az évszázadokkal”
(Ilja Ehrenburg: A Harácsoló, 1924, 43.o.)
Nem véletlen, hogy a “történelem vége” akkor lett divatos szlogen (ma ugyan nem divatos, noha majd mindenki hisz benne: a tőkés rendszeren túl nincs semmi, még elgondolni is képtelenség olyasfélét) amikor valami nagy, valami történelmi véget ért. 1917: a kevés évszámok egyike, amely az egész világon szimbólum, senkinek sem kell különösebben magyarázni, miről van szó.
Egyébként tényleg: miről van szó?
A könyv, melynek tulajdonképpen az apropóján szólni szeretnénk ezen nagy politikai terv, lényegében a „létező szocializmus” pár jellemzőjéről, Rita di Leo munkája. A szerző az ún. operaismo, ezen olasz, az ötvenes években létrejött, marxista teoretikus és mozgalmi irányzat „szovjet-szakértője”. Éppen az ebből a teoretikus tradícióból fakadó eszmei háttér teszi igazán érdekessé könyvünket, gazdagíthatja a magyar olvasót sajátlagos megfontolásaival.
Di Leo tulajdonképpen szakít azokkal az elbeszélésekkel, melyekben a közös, központi elem, hogy maga a munkásosztály nem a szovjet-történet főszereplője (ahogy mint jól tudjuk, a hivatalos szovjet ideológia állította róla), hanem tulajdonképpen csupán áldozata. Szerzőnk számára azonban a szovjet-kísérlet hátterében álló politikai terv alapvető jellemzője éppen a munkásosztály hatalomba emelése volt.
Jól tudjuk – nem teljesen ez történt. De Rita di Leo felhívja a figyelmünket, hogy nem is teljesen az ellenkezője...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.