Szerző: KŐBÁNYAI JÁNOS
2017.11.11.
Jómagam is mesterem receptje szerint élek, miután 15 évnyi jeruzsálemi távollét után visszatértem, nemcsak szülővárosomba, de szülőkerületembe, a XI.-be (újabban: Újbudára), a távollétem alatt pulzáló kulturális ütőérré változott Bartók Béla út környékére, ahol - az internetnek is köszönhetően - nem sokat kellett változtatnom élet- és munkaritmusomon, mióta nem a Júdeai-sivatagra néző Abu Tor-i otthonomból szemlélem a világot. Fenntarthattam az elmélyültebb munkához szükséges távolságtartást. (Mivel nem újságírással és szociográfiával foglalkozom, mely műfajok szerintem csak meghatározott életkorig művelhetőek.)
Ezen a derűs életmódon változtattak drasztikusan a Soros-plakátok. Nyári föltűnésüket szezonális – persze trauma-nyomot hagyó – hányingerkeltésnek gondoltam, amelyet eltűnni véltem a vizes vb-vel és a Netanyahu-látogatással, hiszen ilyen nyilvános kitárulkozást még a berlini olimpiát rendező Németország is szégyellt a külföldiek előtt a baljós korszak szárba szökkenésekor, 1936-ban. (Heveny rosszullétemet két cikkel is kompenzáltam, írónak ez a terápia.)
Azonban ma, bármely villamos- vagy autóbuszvonalon közlekedem, vagy ha csak gyalog sétálok át a karneválosan fiatalos Szabadság hídon a Nagycsarnokba vagy a Bálna kávéházaiba, beleütközöm e kollektív szégyenbélyegekbe. (S ha lekapom a szemem a villamosablakból, akkor az utastér lesz ezzel teli, hála a Lokál mindenütt zizegő kolumnáinak.)
Hogy kerülhetek ilyen helyzetbe? Ki gátolhat meg abban, hogy élvezzem a szülővárosom nyújtotta „mindennapi” örömöket, akár a zavartalan lélegzést? Miért nyúlhat utánam – belém! –, a legbensőbb magánszférámba ez a szégyen? A pártfüggetlen, kollektív szégyen, bármennyire is vétlen vagyok benne, az enyém is. (Járnak ide külföldiek is nagy számban, akiknek a kérdéseire felelni, széttárt karokkal magyarázkodni kell.)
Miért hoz ki béketűrésemből ez a – látszólag – a közelgő választási harchoz tartozó plakát, mely évadhoz – ez a demokrácia sajátja, kellemetlen mellékterméke – hozzátartozik a másik tábor iránti gyűlölet szítása, a kölcsönös befeketítés misztériumjátéka. Mert mindegyik tábor „a cél szentesi az eszközt” alapon ettől várja a (fel)hatalma(zás)t: az eszközt, amellyel intézményesíti az általa definiált jó valóra váltását – csak át kell esni a kellemetlen aktuson, s még szagtalanító körbepermetezésre is számíthatunk majd a győzelmet ünneplő választási banketten.
Egyáltalán: miért kell kérdéseket feltenni magamnak? Miért ne élvezhetném zavartalanul a város lángolón „zöld-sárgába”, rőtbe borult színeit? Miért nem gyönyörködhetem a Gellért téri villamosmegálló minden jókedvet lefagyasztó Soros-plakát szégyen-bizonyítványa után a feltáruló Duna és a Várdomb színpompás látványában, miért térdepeltetnek le a kisszerűség, öngyalázás szúrós borsószemeire? Kik? És milyen jogon, milyen megfontolásból? Ugyanis ez nem a hatalom megszerzésének ideiglenes eszköze. A hatalom egyik vagy a másik tábor kezébe kerülése nekem is elvileg (sajna, csak teoretikusan) felelős érdekem Magyarország polgáraként, s ezért nem bújhatok el előle affektálva, pökhendi ürüggyel, hogy én csak a magyar kultúrának vagyok elkötelezett.
De hát éppen erről van szó!
Azonban ma, bármely villamos- vagy autóbuszvonalon közlekedem, vagy ha csak gyalog sétálok át a karneválosan fiatalos Szabadság hídon a Nagycsarnokba vagy a Bálna kávéházaiba, beleütközöm e kollektív szégyenbélyegekbe. (S ha lekapom a szemem a villamosablakból, akkor az utastér lesz ezzel teli, hála a Lokál mindenütt zizegő kolumnáinak.)
Hogy kerülhetek ilyen helyzetbe? Ki gátolhat meg abban, hogy élvezzem a szülővárosom nyújtotta „mindennapi” örömöket, akár a zavartalan lélegzést? Miért nyúlhat utánam – belém! –, a legbensőbb magánszférámba ez a szégyen? A pártfüggetlen, kollektív szégyen, bármennyire is vétlen vagyok benne, az enyém is. (Járnak ide külföldiek is nagy számban, akiknek a kérdéseire felelni, széttárt karokkal magyarázkodni kell.)
Miért hoz ki béketűrésemből ez a – látszólag – a közelgő választási harchoz tartozó plakát, mely évadhoz – ez a demokrácia sajátja, kellemetlen mellékterméke – hozzátartozik a másik tábor iránti gyűlölet szítása, a kölcsönös befeketítés misztériumjátéka. Mert mindegyik tábor „a cél szentesi az eszközt” alapon ettől várja a (fel)hatalma(zás)t: az eszközt, amellyel intézményesíti az általa definiált jó valóra váltását – csak át kell esni a kellemetlen aktuson, s még szagtalanító körbepermetezésre is számíthatunk majd a győzelmet ünneplő választási banketten.
Egyáltalán: miért kell kérdéseket feltenni magamnak? Miért ne élvezhetném zavartalanul a város lángolón „zöld-sárgába”, rőtbe borult színeit? Miért nem gyönyörködhetem a Gellért téri villamosmegálló minden jókedvet lefagyasztó Soros-plakát szégyen-bizonyítványa után a feltáruló Duna és a Várdomb színpompás látványában, miért térdepeltetnek le a kisszerűség, öngyalázás szúrós borsószemeire? Kik? És milyen jogon, milyen megfontolásból? Ugyanis ez nem a hatalom megszerzésének ideiglenes eszköze. A hatalom egyik vagy a másik tábor kezébe kerülése nekem is elvileg (sajna, csak teoretikusan) felelős érdekem Magyarország polgáraként, s ezért nem bújhatok el előle affektálva, pökhendi ürüggyel, hogy én csak a magyar kultúrának vagyok elkötelezett.
De hát éppen erről van szó!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.