Szerző: NÉMETH RÓBERT
2017.11.12.
Ami az alapállítást illeti, az orfűi koncertről írt beszámoló utolsó bekezdéséhez fordulok sorvezető gyanánt: "A Lovasi-életmű nélkül értelmezhetetlen a magyar közelmúlt (ahogy mondjuk a 60-as évek az Illés, vagy éppen a 80-asok az Európa Kiadó és Kontroll Csoport nélkül). Az, hogy Magyarország nem volt annyira szar hely az elmúlt negyedszázadban, arról több minden más mellett ezek a számok tehetnek. Azt, hogy miközben továbbra is egy leszedált ország tapsolgat a szarnak, különféle világnézetű és életszemléletű emberek azért még tudnak közösen sírva-nevetve-meghatódva-megigazulva popdalokat üvölteni, ugyancsak ezek a dalok teszik."
Innen indulunk, attól a kulturális, generációs minimumtól, amit ezek a dalok meghatároznak, meg attól az elképesztően színes, széles, gazdag és mély életműtől, amelyet az 50 éves Lovasi pályafutása 30 éve alatt megalkotott, amit, ahogyan az a legjobb-legfontosabb dalszerzők esetében lenni szokott, maga az alkotó, a szerző személye határoz meg, és tart össze, és amibe - esetünkben - simán belefér a hideglelős gitárzene, a könnyed slágeresség, a mulatós, a népzenei ihletettség, az egy szál gitár vagy a gazdag zenekari megszólalás. A vicceskedés, meg az elszállás, az irónia, meg az elragadtatás.
És akkor itt a nagy mutatvány: ebből összerakni egy kétfelvonásos, összesen háromórás arénakoncertet, amely ülős is (mármint a nézők ülnek, és ez, mint alaphelyzet sok mindent meghatároz), de közben nem egységesen csendesülős (sőt, inkább nem az), hanem és viszont a teljes életművet szeretné kivonatolni. Ami egy nagy, hangos, mozgalmas, sokszereplős portré akarna lenni, nagyívű is, meg együttröhögős is, meg persze egy kicsit személyes is, és meghatós is. Ráadásul úgy, hogy történetünk főhőse 50 éves korában adja első arénakoncertjét. Nem egyszerű feladat, istenuccse...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.