- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Gépnarancs
2017.11.22.
..."Születésem óta hallássérült vagyok. Édesanyám vette észre először (ki más, mint egy anya?!). Két esztendős korom óta hordott orvoshoz. Hatodikos voltam, amikor először mentünk az audiológiára, ahol aztán kiderült: így születtem. 60 decibel alatt nem hallok semmit, afölött frekvenciától függ.
A sorsom eszmélő korom óta megtanított alkalmazkodni a helyzethez. Mivel a gond idegi eredetű, máig nincs rá más gyógymód, mint a hallókészülék. Akkor tudtommal nem került szóba. Jócskán elmúltam negyven éves, amikor ajánlották, azzal a közléssel, hogy az idegrendszer már nem tud alkalmazkodni, az elveszett, illetve eleve hiányzó hangok nincsenek kódolva az én idegrendszerembe. Nem is tudtam megszokni. Az mindenesetre érdekes volt, hogy olyan hangokat hallottam, amikről fogalmam sem volt, hogy léteznek. Például, hogy ha az újságot lapozom, az zörög…
Szóval, eszmélő korom óta ösztönösen figyeltem. Nagyjából megtanultam szájról olvasni, a hang felé fordulni. Bántást, gúnyolódást csak általános iskolában kaptam, de hát milyenek a gyerekek? Simán leérettségiztem, és jól tanultam. Osztálytársaim az 50 éves találkozón csodálkoztak: ők nem vettek észre semmit… Ez úgy került szóba, hogy egyikük-másikuk kezd rosszul hallani. Az én hallásom nem változott. Úgy látszik, én megkaptam előlegben…
Kicsi korom óta azt láttam otthon, hogy mindenki olvas. Hát én is olvastam. Gond a rádió, később a tévé volt. Zsebrádió a fülre, a tévé nem fontos; olvastam, táncolni jártam, a fiúknál sikereim voltak.
Ma már a tévé sem gond. Nálunk mindenkinek van fejhallgatója; az egyik rádiót hallgat, a másik a számítógépét veri, én tévézem. Nem zavarjuk egymás köreit. Vezeték nélküli fejhallgatóm van, császkálhatok vele, de reggel fürdőszoba, konyha, szellőztetés, miegymás, nem is figyelnék oda. Ezért nem nézek-hallgatok semmit, de az interneten úgyis értesülök a lényegről. A tévé be van kapcsolva, mert a kép kell, de az vagy tenisz, kézilabda, vagy természetcsatornák. Úgy megtanultam együtt élni a fogyatékommal, hogy máig vannak, akik észre sem veszik, és ha megtudják, hitetlenkednek. Itt, a Facebookon is csak két-három ember tudja, hiszen nem teregetem ki a magánéletemet. Nagyon utálom, amikor valaki a falon mesél el mindent – de ez az én bajom".
A sorsom eszmélő korom óta megtanított alkalmazkodni a helyzethez. Mivel a gond idegi eredetű, máig nincs rá más gyógymód, mint a hallókészülék. Akkor tudtommal nem került szóba. Jócskán elmúltam negyven éves, amikor ajánlották, azzal a közléssel, hogy az idegrendszer már nem tud alkalmazkodni, az elveszett, illetve eleve hiányzó hangok nincsenek kódolva az én idegrendszerembe. Nem is tudtam megszokni. Az mindenesetre érdekes volt, hogy olyan hangokat hallottam, amikről fogalmam sem volt, hogy léteznek. Például, hogy ha az újságot lapozom, az zörög…
Szóval, eszmélő korom óta ösztönösen figyeltem. Nagyjából megtanultam szájról olvasni, a hang felé fordulni. Bántást, gúnyolódást csak általános iskolában kaptam, de hát milyenek a gyerekek? Simán leérettségiztem, és jól tanultam. Osztálytársaim az 50 éves találkozón csodálkoztak: ők nem vettek észre semmit… Ez úgy került szóba, hogy egyikük-másikuk kezd rosszul hallani. Az én hallásom nem változott. Úgy látszik, én megkaptam előlegben…
Kicsi korom óta azt láttam otthon, hogy mindenki olvas. Hát én is olvastam. Gond a rádió, később a tévé volt. Zsebrádió a fülre, a tévé nem fontos; olvastam, táncolni jártam, a fiúknál sikereim voltak.
Ma már a tévé sem gond. Nálunk mindenkinek van fejhallgatója; az egyik rádiót hallgat, a másik a számítógépét veri, én tévézem. Nem zavarjuk egymás köreit. Vezeték nélküli fejhallgatóm van, császkálhatok vele, de reggel fürdőszoba, konyha, szellőztetés, miegymás, nem is figyelnék oda. Ezért nem nézek-hallgatok semmit, de az interneten úgyis értesülök a lényegről. A tévé be van kapcsolva, mert a kép kell, de az vagy tenisz, kézilabda, vagy természetcsatornák. Úgy megtanultam együtt élni a fogyatékommal, hogy máig vannak, akik észre sem veszik, és ha megtudják, hitetlenkednek. Itt, a Facebookon is csak két-három ember tudja, hiszen nem teregetem ki a magánéletemet. Nagyon utálom, amikor valaki a falon mesél el mindent – de ez az én bajom".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.