KORNIS MIHÁLY: HOSSZABB TÁVON JÓL FOG JÖNNI NEKEM, HOGY EZ A MAI VILÁG ENGEM KIKÖPÖTT

HVG ONLINE - KULT
Szerző: RÉVÉSZ SÁNDOR
2017.11.11.

A magyar szamizdat, a szabad nyilvánosság első hosszabb távú vállalkozását, a Naplót negyven éve, 1977. november 15-én indította el Kornis Mihály. Az íróval az évforduló alkalmából készített interjút a HVG.

HVG: „Azért akarok író lenni, és semmi más, mert szeretnék olyan szabad lenni, mint Petri György” – mondta egy 2006-os előadásában. A hetvenes évek elején, amikor a pályáját meghatározó kapcsolata Petrivel elkezdődött, ő kilépőben volt a hivatalos nyilvánosságból. Ön pedig a nem hivatalosba lépett be.

Kornis Mihály: Úgy éreztem akkor, hogy úgy lehetek hiteles író és Petri barátja, ha én is lemondok arról, hogy az állami nyilvánosságban megjelenjek. Diktatúrában élünk, ne tegyünk úgy, mintha nem abban élnénk. Ez a lemondás, amíg ment az írás, semmi problémát nem jelentett. Felolvastam, amiket írtam, a végtelenül kedves és mindenkiről gondoskodó meseíró, Mosonyi Alíz lakásán, a Pala utcában, amely olyan volt, mint egy pályaudvar, állandóan tele ellenzéki, margón élő emberekkel. Petri, Sulyok Miklós, Fodor Géza, Bence György, a Forgáchok, Jeles András, Várady Szabolcs, Kovács Mari, Kőszeg Ferenc. Úgy gyűltünk ott össze, mint az állatok, egymás melegében. Hívott fölolvasni a lakására Kenedi János. Meg volt ilyen máshol is.

HVG: Ön híresen jó felolvasó.

K. M.: Az vagyok. Volt közönségem és sikerem, igazán tetszett, amiket írtam, sokaknak. Mészöly Miklós, Nádas Péter, Csalog Zsolt, Lengyel Péter, sokan eljöttek.

HVG: És jött a szamizdat. Kenedi János úttörő vállalkozásában, a politikai okokból kiadhatatlan írásokból szerkesztett Profilban benne volt a novellája, a Civil a pályán, amelyben egy pesti homokozóból feltámad egy orosz katona. Pár hónappal később pedig kitalálta a Naplót.

K. M.: Ez része volt annak a neurózisnak, amikor valaki fölháborodásában amiatt, amiben él, keresi az összeütközést a hatalommal, amely viszont nem akarja az összeütközést. Csináljunk egy szabad lapféleséget, amelyben nem hírek vannak, hanem a mi személyes életünk és gondolkodásunk dokumentumai. Ki miből él, mit csinál egész nap, miről mit gondol, mit ad hozzá a magyar kultúrához? Hogy lehetséges, hogy én még gyerekdarabokat, misimókusokat rendezek a rádióban, miközben a „legveszélyesebb” emberekkel vagyok együtt? Maradjon nyomunk, nyoma a másik világnak, a láthatatlannak. Ami nélkül nem fogják érteni azt a kort. Légszomjban éltem, mint szinte minden értelmes ember, aki kultúrát akart csinálni Magyarországon. Azt is reméltem, hogy a Napló segít majd nekem újra elkezdeni írni. Nem segített...

ITT OLVASHATÓ