Szerző: KARAFIÁTH ORSOLYA
2017.11.12.
Nagy alvó vagyok, de ma már kilenckor kipattant a szemem. Csöndes, alvásbarát helyen lakom, többek között ezért is szeretem. Ma először éreztem, hogy az előbbi mondat múlt időbe kerülhet. Ugyanisegy kiskutya a szomszédban folyamatosan és szívtépően vonyít. Vagy ugat. Vagy nyüszít.Ez utóbbi a leginkább lélekbe markoló a hiábavalósága okán, igaz, ez a hang a leghalkabb is egyszersmind. Vajon mi lelte szegényt? Etetik rendesen? Megvan a napi elegendő sétája? Szeretik eléggé? Mennyire szenved? És ezzel rögtön jön is a kérdés:hol kezdődik az állatkínzás?Pár napja a Magyar Nemzeti Cirkusz – Richter Cirkusz csonttá soványodott idomított elefántja keltett közfelháborodást és indította az állatvédőket rohamra (nagyon helyesen), most pedig a budai kávézó, ahol egzotikus állatokat lehet(ett) simogatni, csapta ki a biztosítékot. Jogosan, bár a kávézó furán védekezik, főnöke szerint csak a higiéniával vannak problémák. Mármint hogy a kígyóknak szánt patkányok az embernek szánt húsok mellett hűlnek, például. Nos, szerintem maga a műfaj: cirkusz, látványos állatsimogató is felvet egy-két kérdést. A cirkusz persze válaszolt, hogyMambó, az elefánt jól van, a kép volt előnytelen,simán lehet, de a tényen, miszerint tán maga a műfaj erkölcstelen kissé, ez mit sem változtat.
És nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja: szerdai hír, hogy Olaszországban megtiltják a cirkuszi állatok használatát. (Már a szó, használat, fáj, a tárgyakat használjuk, ugyebár.) És nem az olaszok az egyetlenek, ők konkrétan a negyvenegyedikek a sorban. Mert mi a cirkuszi állatok sorsa? Idomítás, pattogtatás, falatokért ugráltatás, és amúgy a végtelen utak, a bezártság, a stressz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.