Szerző: KARAFIÁTH ORSOLYA
2017.10.31.
Mondják, betiltani nem lehet. Nos, egy szabad országban valóban nem lehet betiltani, nem is szorgalmaznám ezt, de igenis társadalmi vitának tenném ki a gusztustalan és káros, és szerintem igenis prostitúcióra felbujtó szájtot.
Korábban, amikor az oldal megjelent, azt gondoltam, semmi gond vele, tiszta üzlet az egész. Szabad emberek döntenek szabadon.
Ám aztán radikálisan változott a véleményem.
Ám aztán radikálisan változott a véleményem.
A puncs.hu undorító. Az általa képviselt értékrend elfogadhatatlan.
Mert hol a szabadság? Mennyire szabad a választás a mi erős és büszke országunkban? Szabad-e, aki, teszem azt, szegény? Szabad döntései vannak azoknak, akik abban a helyzetben találják magukat, hogy választaniuk kell: ki tudnak-e venni egy albérleti szobát, tudják-e finanszírozni a továbbtanulást?
De ha nem is a puszta megélhetés a tét, akkor ugyan helyes-e az az üzenet, hogy fiatal nőként (főképp) a könnyű utat illene válaszd? Sőt, hogy ez az út. Ez van, és ha másfelé indulsz, szánalmas vagy, ügyetlen. Nem menő. Cikis. Pár éve általános iskolai osztálytalálkozón a sokadik kör után erőteljesen előkerültek a régi sérelmek. Az egyik lányon még most is látszott, mennyire fáj visszagondolnia a csúfolódásokra, hogy igazán a mai napig nem tette túl magát rajtuk. Hogy mi, többiek, a többség, rendre azon nevettünk, mennyire béna ruhái vannak. Szegényt a mamája elég sajátosan öltöztette: amikor nőtt, a régi farmer száraihoz (mely nadrág láthatóan a bátyjáról hagyományozódott rá) egyszerűen hozzáhorgolt, hogy a megfelelő hosszúságot elérje. Igen, nagyon nevetségesen nézett ki. És senki nem akar nevetséges lenni.
De ha nem is a puszta megélhetés a tét, akkor ugyan helyes-e az az üzenet, hogy fiatal nőként (főképp) a könnyű utat illene válaszd? Sőt, hogy ez az út. Ez van, és ha másfelé indulsz, szánalmas vagy, ügyetlen. Nem menő. Cikis. Pár éve általános iskolai osztálytalálkozón a sokadik kör után erőteljesen előkerültek a régi sérelmek. Az egyik lányon még most is látszott, mennyire fáj visszagondolnia a csúfolódásokra, hogy igazán a mai napig nem tette túl magát rajtuk. Hogy mi, többiek, a többség, rendre azon nevettünk, mennyire béna ruhái vannak. Szegényt a mamája elég sajátosan öltöztette: amikor nőtt, a régi farmer száraihoz (mely nadrág láthatóan a bátyjáról hagyományozódott rá) egyszerűen hozzáhorgolt, hogy a megfelelő hosszúságot elérje. Igen, nagyon nevetségesen nézett ki. És senki nem akar nevetséges lenni.
Senki nem szereti, ha kétszáz méterről ordít róla: szegény.
A szegénység, a nincstelenség mindig is takargatnivaló volt. Nem a népmesékben és az undok, álságos riportok világában éltünk, ahol a szegény ember „tisztes” szegénységben élt, és a kevés pénz automatikusan bevonzotta a ’nemes jellem’ és a ’mindennek ellenére’ és ’tiszta, büszke’ szavakat. Persze mindig elhangzott, hogy nem számít, ki honnan jött, nem számít, kinek mennyi az, amit a tejbe apríthat, mindenki tudta, hogy de, de igen, de igenis számít. Sajnos. Talán, ahogy visszaemlékszem, kicsi korunkban, mondjuk az óvodában, még nem, de már általános iskolában is az volt a nagy szám, kinek milyen szuper játéka van, kinek hozott a kamionos szomszéd márkás csokit, kinek van szebb/jobb/érdekesebb játéka (wow, videójátéka! wow, floureszkáló babája! wow, disney-s melegítője!).
A hang- és mérvadó csajok azok voltak, akikről messze sütött, szuper körülöttük az élet.
A hang- és mérvadó csajok azok voltak, akikről messze sütött, szuper körülöttük az élet.
És azt is lehetett tudni, ki nem fog továbbtanulni, kinek merre vezet az útja. Mert míg az általános iskolában megteremtődött valami hamis egalitárius légkör, amire rájátszott a kötelező köpeny-váltócipő (nálunk még a gimnáziumban is) elfedő, satírozó (szintén hamis, hát perszehogy) üzenete. Megvoltak tehát a határvonalak, és megvolt már régebben is, minden ellenkező szándék ellenére is, a különbség az ’egyenlők’ között.
De azért megvolt még az illúzió, hogy tanulással igenis mehetsz valamire. Hacsak nem indultál, teszem azt, mélyszegénységből és/vagy behozhatatlan szociális hátránnyal, akkor lehetett előre jutni, kapaszkodni. Maximum nem volt annyi divatos csecsebecséd és nem közlekedtél már húszévesen kabrióval. De kifizetni az albérletet/kollégiumot, vezetni egy viszonylag vállalható életet menzával/szendviccsel/színházzal/mozival és bulikkal nem volt a csillagok magasságában. Engem, miután igen fiatalon már magam gondoskodtam magamról, nem állított az élet lehetetlen feladat elé. Szereztem munkákat, albérletet, és remekül áttanultam és átszórakoztam a felsőoktatás éveit.
De azért megvolt még az illúzió, hogy tanulással igenis mehetsz valamire. Hacsak nem indultál, teszem azt, mélyszegénységből és/vagy behozhatatlan szociális hátránnyal, akkor lehetett előre jutni, kapaszkodni. Maximum nem volt annyi divatos csecsebecséd és nem közlekedtél már húszévesen kabrióval. De kifizetni az albérletet/kollégiumot, vezetni egy viszonylag vállalható életet menzával/szendviccsel/színházzal/mozival és bulikkal nem volt a csillagok magasságában. Engem, miután igen fiatalon már magam gondoskodtam magamról, nem állított az élet lehetetlen feladat elé. Szereztem munkákat, albérletet, és remekül áttanultam és átszórakoztam a felsőoktatás éveit.
Ma már – és senki ne mondja, hogy nincs így, mert tapasztalom és látom – a gyerekeknek szuperklasszis telefon és számítógép KELL, lenézik, aki szar márkátlan cuccokban nyomul, halálra szívatják, akin észreveszik, hogy nem tudja tartani a versenyt. És a szülők is: inkább nem esznek, csak hogy összekaparják a gyereknek a kütyüket, amivel felvághatnak. Pontosítok: már nem felvágnak ezekkel. Létszükségletek. Mint a levegő. Később közröhej tárgya lehetsz, ha nem vagy megfelelően ellátva a földi javakkal. Mondhatjuk, hogy ez szörnyű, ez nevetséges, de attól még ez van, ezt mindannyian elrontottuk. Hogyan várjunk belátást a kicsiktől, mikor mi magunk is csillogó szemmel estünk bele annak idején a konzumőrület feneketlen kútjába?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.