AZ ELTITKOLT MAGYAR HALÁLTÁBOR

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: PELLE JÁNOS
2017.11.24.

Arról, hogy pontosan mi történt a zsidó munkaszolgálatosokkal 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban a nyilas uralom alatt a Nyugat-Dunántúlon, keveset tudunk. A Józsefvárosi pályaudvaron bevagonírozottak túlnyomó többségére, akik addig viszonylag elviselhető körülmények között dolgoztak, borzalmas megpróbáltatássorozat és végül a halál várt. Pedig ekkor már Magyarországon folytak a második világháború harcai, Németország nyilvánvaló vereséget szenvedett. A vasúton Hegyeshalomba szállított és ott német kézre adott muszosok közül azok voltak a szerencsésebbek, akiket egyenesen Bergen-Belsenbe szállítottak más, Budapestről deportált zsidókkal együtt. A német táborban ugyanis ekkor már nagyobb volt a túlélés esélye, mint a Ligetfaluban, Kőszegen, Bozsokon, Balfon, Harkán, Ágfalván, Sopronkeresztúron, Sopronbánfalván, Kópházán, Fertőrákoson, Nagycenken, Hidegségen és más településeken rögtönözve felállított táborokban. Itt olyan ismert írókat gyilkoltak meg, mint az addig „védett” századokban szolgáló Szerb Antal, Halász Gábor vagy Sárközi György. Kőszegen volt deportált K. Havas Géza újságíró és Fenyő László költő is, akik már a tábor kiürítése után haltak meg.

A 1944. november elejétől egészen 1945. március végéig az áldozatok többsége már nem a zsidó nők, gyerekek és öregek, hanem a munkaszolgálatos férfiak közül került ki. Ellentétben a kelet-európai tapasztalatok alapján, német precizitással szervezett deportálással, a nyugat-dunántúli holokauszt szervezetlen, brutális és sok tekintetben rögtönzött volt, bizonyos tekintetben hasonlított a fővárosi nyilas terrorhoz.

A mai magyar–osztrák határ térségében az SS, illetve aSondereinsatzkommando csak „mellékszereplő” volt, a szervezeti kereteket a térségben a Délkeleti Falat, illetve Birodalmi Védőállást (Südostwall, Reichsschutzstellung) építtető Wehrmacht biztosította. Bár a háborúnak ebben az utolsó, zűrzavaros szakaszában is Eichmann és bécsi munkatársai gondoskodtak a zsidók szállításához szükséges vasúti szerelvényekről, a „végső megoldás” ekkor már nem szerepelt a náci Németország politikai céljai között. A mintegy húsz–harmincezer áldozat részben az alultápláltság, a fertőző betegségek, a hideg és a kimerültség következtében halt meg, részben pedig azért, mert a helyi lakosság soraiból toborzott nyilas önkéntesek agyonverték, illetve agyonlőtték őket.

A felsorolt helyszínek közül Kőszeget emeljük ki és vizsgáljuk részletesebben, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert eddig ismeretlen dokumentumok állnak rendelkezésünkre, melyeket a történészek a városban történt tragikus eseményekkel kapcsolatban eddig nem hasznosítottak. Új levéltári forrás annak a rendőrségi vizsgálatnak, majd pernek az anyaga, melyet, dr. Rubányi Imre, a legnagyobb kőszegi tábor deportált orvosa ellen indítottak 1945 augusztusában. Kőszeg azért is érdekes, mert az ottani tragédiának volt egy drámai epilógusa is. Erre a szomszédban, de már Ausztriában, Rechnitzen (Rohonc) került sor, ahol Batthyány Margit grófnő birtokán 1945. március 23‑ról 24-re virradóra száznyolcvan, más források szerint kétszáz Kőszegről odaszállított magyar zsidó munkaszolgálatost mészároltak le. A tragikus eset viszonylag ismert, történetileg és irodalmilag feldolgozott, szabadtéri múzeumnak beillő emlékmű is megörökíti...

ITT OLVASHATÓ