AKTÁK ÉS GYEREKEK

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. Ritók Nóra
2017.11.18.

Amikor egy-egy nehéz esettel találkozunk, mindig a legtöbb oldalról utánanézünk mindennek, hogy lehetőleg minden információt beszerezhessünk, ami befolyásolta, kialakította a helyzetet. És mindig az a legfontosabb, hogy a gyerekeket, az ő érdeküket egy percre se veszítsük szem elől.

Sok munka van a mögött, hogy civilként, de a jelzőrendszer részeként partnernek tekintsenek minket az ügyek különféle szereplői. Civilként ma sem tekintenek annak. Mivel azonban a jogszabály ezt a jelzőrendszer dolgot engedi, e mentén azért el lehet indulni. Van, ahol sok harc után már természetes, hogy egy esetkonferenciákra minket is meghívnak. És van, ahol direkt nem hívnak meg, aztán, ha rákérdezünk, hogy miért a gyerekektől kell megtudnunk, hogy volt ilyen, akkor elkerekedett szemmel kérdezik: hát honnan tudhattuk volna, hogy ti kapcsolatban vagytok ezzel a családdal?! Holott pontosan tudták…. csak így „maguk között” egyszerűbb volt lefuttatni az egészet. Sok hasonlón vagyunk már túl, a héten is volt egy épp ilyen eset.

Mert a bizalom még mindig csak részünkről van meg. Az intézményektől (tisztelet a kivételnek) még mindig inkább csak kikényszerítjük az együttműködést. Bár a végkifejlet szempontjából mindegy is, nekünk az a fontos, hogy működjön a dolog, oldódjon meg az ügy, és a lehető legjobbat hozzuk ki belőle, együtt. Az intézményrendszer azonban nem szereti, ha belelátunk a dolgokba. Ha halljuk, ami ott elhangzik. Ha rákérdezünk dolgokra. Mert gyanakvók. Pláne, hogy mi „azokkal” vagyunk. Azokkal, akikkel nekik csak gondjuk van. Ebben az alapvetően ellenséges hangulatban, amiben két platformra rendeződnek a részvevők, nehéz pozitív hatásokról beszélni.

Van, ahol még az is dolgozik, hogy zavarja őket az a bizalom, ami köztünk és a családok között kialakult. Hogy hozzánk szívesen fordulnak, velünk jóban vannak, bennünk jobban bíznak, rólunk pozitívan nyilatkoznak. Sok olyan esetbe szaladtunk már bele, mikor jeleztünk egy problémát, amiről azt gondoltuk, az adott intézménynek is tudnia kell…. mert baj lehet belőle, vagy már lehet, van is. Nos, ekkor kimentek, hatóságként persze, és közölték, azért vannak ott, mert mi, az alapítványtól (lehetőleg nevesítve is a kollégát) feljelentettük őket, ezzel, vagy azzal az üggyel. És nem kis kárörömmel figyelték, hogy omlik a porba a nehezen felépített bizalmi kapcsolatunk a családdal. Maguknak abból próbáltak erényt kovácsolni, hogy minket tettek meg ellenséggé. Ha ezt próbáltuk tisztázni velük… na, ezeket a mondatokat már le sem írom, mert annyira méltatlanok a segítő szakmához. Szóval, megtanultuk nagy óvatossággal kezelni mára a jelzéseket is. Csak azt nem értem sosem, hogy miért nem látják, mennyivel egyszerűbb lenne összedolgozva, egymásra építve megoldani a problémákat..

Azért halad ez, ha lassabban is, mint az elején gondoltam.

No meg, azt is látom, hogy az együttműködés hiánya nemcsak köztünk, civilek és az intézményrendszer között van. Hanem közöttük is...

ITT OLVASHATÓ