A SZÍNÉSZNŐ TESTE

KOLOZSVÁRI SZALONNA BLOG
- VENDÉG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.11.15.

Nem ítélkezem. Azaz nem vádolok és nem védek. De valakinek azt is le kell írnia, ami alant következik. Alaposabban belegondoltam: a színi világban nincs „írhatnám” ember. Aki benne van, az éli a színházat, filmet, televíziót, rádiót, nem ír hivatásszerűen. Aki meg ír, annak felületes, érintőleges a kapcsolata a színészekkel. Egy embert ismertem közelebbről, aki írónak is jó volt meg valamennyire a komédiások között zajlott az életének egy része – talán még a barátomnak is nevezhetem.

Török Tamásról van szó, ő írta például Az eltüsszentett birodalom című, évtizedekig betiltott filmet (csak hogy általánosan ismert adattal is szolgáljak). A vértanú című regényének a fülszövegében van egy – tárgyunk szempontjából – fontos mondat: „A rendezéssel, amely az én hitem szerint mindenekelőtt olvasástudomány, olvasásművészet, az idők során úgy körülfontam, begubóztam magam, hogy egynémely pályatársam igazolására már csaknem kételkedni kezdtem: megtarthatom-e jogomat az írói kifejezéshez is.” Tamás elsősorban író volt, a Rádiót és a színházat a munkahelyének tekintette, nem „vegyült”. Elvégezte a munkáját, hazament a családjához. Thomas Mann nem tudta volna róla mintázni Tonio Kröger figuráját, Török Tamás kiváló és érzékeny művész volt, aki teljes természetességgel élte a kiegyensúlyozott budai polgár harmonikus életét. A Vár alatt lakott egy kis utcában, szerettem a lakását, a feleségét, nyugalom volt náluk. Tamás nem írt arról, amiről én most fogok, nem is írhatott volna, mondom, ő máshol élt.

Én beleszülettem a színi világba. Azaz születésileg éppen csak mellé, de mikor átmentem a „szomszédba”, ott is maradtam. Balatonföldváron a Kulipintyó nevű ház volt a miénk, eggyel fölöttünk állt a Germán-villa, Germán Tibor orvosprofesszor nyaralója. A professzor felesége Bajor Gizi volt, akinek annyira tetszett az a kisgyerek, akit anyám hazavitt a Kulipintyóba, hogy megkérdezte, lehetne-e a keresztanyám. Később általa kezdtem bejárni a Nemzeti Színházba, általa ismertem meg a legnagyobb színészeket. Még később már saját jogon lettem díszletező segédmunkás a Vígszínházban, majd operatőr a Televízióban. És ugyancsak saját jogon, a fentiekkel végig párhuzamosan kerültem be a Rádióba 7 éves koromban mint a Horváth Mihály téri általános iskola kórusának tagja (Lukin László vezetésével), és maradtam ott különböző funkciókban 2004-ben történt végleges eltávolításomig, leghosszabban dramaturgként és rendezőként.

Tévéoperatőri munkálkodásom során elég közeli kapcsolatba kerültem a velem naponta együtt dolgozó színészekkel, közülük is elsősorban és természetesen az akkori főiskolásokkal. Egyikük a feleségem lett, többükkel éltem hosszabb rövidebb ideig úgynevezett élettársi kapcsolatban, laktam vidéki színészházakban (így nevezik a vidéki színházak alkalmazottai számára épített, hotelszerű, leginkább csóró házakat vagy inkább emeleteket más épületeken belül)… hosszú meg nem is fontos, a részletek csak rám meg rájuk tartoznak, ennyit is csak azért mondtam, hogy jelezzem, elég pontosan tudom, miről beszélek.

A színi világ minden más világtól különbözik, az összes többi művészeti ágtól is, egy igazán egyszerű oknál fogva: az abban élő emberek a testükkel dolgoznak, a szó szoros értelmében. Ha úgy jobban érthető, a színésznek a teste a munkaeszköze, ahogyan a muzsikusnak a hangszere az, a szobrásznak a véső, a festőnek az ecset. Értelemszerűen másképp is bánik vele, mint bárki más a saját testével, mert rajta (a színészen) kívül senki nem lesz mindennap másik test, amennyiben mindennap egy másik embert kell ábrázolnia. Az arcával, a hangjával, a karjával, a lábával – a többit most nem írom ide, pedig a többi is fontos. (Hogy valamennyire érthető legyen, másképp kell viselnie a testének még a legintimebb részeit is egy színésznőnek, amikor Szép Ernő Tóth Manciját játssza, mint amikor Wedekind Luluja.)...

ITT OLVASHATÓ