Szerző: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
2017.11.26.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
A MI HÁZUNK
Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tízölnyi meredély.
Egyik szobából a másikba bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk –
dobog a szívünk – nem tudjuk, mi volt.
A nevetésnek rég nem örülünk már,
és a síráson sírnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.
Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen – mit keressük? –
nincs, ami van és van az, ami nincs.
Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.
Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk
megvastagult vartól dagadt sebünk.
Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,
ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.