Szerző: CSERPES TAMÁS
2017.11.03.
Az ilyen-olyan politikai kampányokban bevett szokássá vált, hogy a nemes cél érdekében a potenciális nyertesek buzgón nekikezdenek keresgélni, vajon hol található még a planétánkon valami értékes gyűlöletrög, amelyet még nem fedezett fel előttük senki más. Mikor végre rábukkannak, örömükben azonnal mutogatni kezdik, majd nekilátnak ezzel csábítgatni lehetséges szavazóikat.
– Megette az egészet a fene! – röfögnék erre megvetően a disznók, akik azonban ez ügyben inkább bölcsen hallgatnak. Nem nagyon küzdenek a szavazati jog megszerzéséért.
O. V.-nak ott vannak szavazatszerzésre a „migránsok”, akik léteznek ugyan, de nem nálunk, Gy. F.-nek pedig a határon túli magyarok, akikkel ugyanez a helyzet. Ami ezt a két, élesen elkülöníthető populációt összeköti, az az, hogy a magyarok egy része kimondottan utálja, valamint kártékony élősködőknek tartja őket nyilván saját vonatkoztatási rendszerében. Akadhat bőséggel olyan atyafi is, aki mindkét számára felkínált lehetőséget két pofára zabálja.
A „migránsok” nem szavazhatnak ugyan Magyarországon, a határon túli „románok” pedig gyakorlatilag kézfeltartással, illetve hangos ásítással is kifejezhetik vonzalmukat Orbán Viktor iránt, de ez nem az ő hibájuk. Az sem egészen biztos, hogy mindenki annyira imádja főméltóságát a kiszemelt prédák közül. A levélben történő szavazás valóban nagy emberség, és érdemes is emiatt morgolódni, mivel nagyban megnöveli a szavazatszámlálók, illetve összesítők amúgy is tág mozgásterét.
Nem túl elegáns mások alantas érzelmeire kampánystratégiát építeni, de ez túl sok mindenkit nem érdekel, ráadásul rendkívül kifizetődő tevékenység. Az evolúcióink és civilizációnk során így alakultak a dolgok. Vigasztaljon minket annak tudata, hogy a csimpánzok még nálunk is nagyobb aljasságokra képesek, bár ők nem tömörülnek politikai pártokba.
Gyűlölni, irigykedni, másokra a hátuk mögött csúnyákat mondani kimondottan örömteli és kellemes élményt nyújt. Aki azt állítja, ő bizony nem ilyen, az álszent és egy hatalmas nagy ember. A bennünk vígan kucorgó gonosz(ok) felett csak úgy lehetünk képesek uralkodni, ha elismerjük létezésüket, illetve valahogy megpróbáljuk kiismerni őket. Ha ez sikerül, akkor az „úgy pofán vágnám az illetőt, hogy menten kiugrana a C4-es, illetve a C5-ös nyakcsigolyája” mámorító érzése valószínűleg nem realizálódik súlyos testi sértésben. Soha ne bízzunk meg önmagunkban. Rosszak vagyunk és kész.
Az oly esendő politikusokat nem lehet azért hibáztatni, hogy képtelenek vagyunk átlátni rajtuk és legfőképpen saját magunkon. Önmagunkba vetett rendíthetetlen bizalmunk könnyen kihasználható, és ezek a pernahajderek meg is teszik ezt. Megvan az ehhez szükséges sütnivalójuk és hatékony eszköztáruk. Szabad-e ezért haragudni rájuk? Szabad, sőt szükséges is, de ehhez el kell hessegetni magunktól azt a makacs gondolatot, hogy bármelyikük is valamiféle világmegváltó, illetve önzetlen jótevő. Rettenetesen szigorúan kellene bánnunk velük, mert hajlamosak a garázdaságra. Ma Magyarországon a politikusok gyakorlatilag azt csinálnak, amihez csak kedvük támad. Egy átlagos óvodában jóval nagyobb rend uralkodik, mint a magyar politikai pankrációban, illetve vagyon-átcsoportosításban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.