Szerző: NÓGRÁDI GÁBOR
2017.11.05.
„Célozni tanulnak a katonák egy káplár vezetése mellett. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár dühösen szidja regrutáit, aztán kikapja a puskát egyiknek a kezéből, mikor épen megint elhibázta.
− Szamarak, − kiabál a káplár, − tudtok ti lőni! Adjátok ide azt a puskát! Ide nézzetek! − Céloz és hetykén lő. De nem talál. Egy percre zavarba jön. Aztán mérgesen rámordul az egyik katonára: − Így lőssz te! − Megint céloz. Nem talál. Egy másikhoz fordul: − Így lőssz te! − És így tovább. Végre kilencedszer talál. Mellére üt: − És így lövök én!”
No de nem is a Nobel-díjról akartam írni, hanem Hrabalról. Illetve nem is róla, hanem az egykor ideiglenesen felette trónoló hülyékről.
Könyveit folyamatos cenzúra sújtotta, novellákat, szövegrészeket, mondatokat, szavakat töröltek a kötetekből. Az egyik könyv szedését a nyomtatás előtt dobatták szét, más, éppen elkészült könyveit bezúzták.
Bizony ragyogó regényt lehetne írni a Hrabalt sújtó irodalmi terrorizmusról. Kár, hogy itt-ott műveiben elszórva ő már megírta ezt a könyvet. Megírta és minden atrocitás ellenére, ami érte, vidáman sörözött, nevetett és írt tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.