ROHAN AZ IDŐ

ÉLET ÉS IRODALOM / VISSZHANG
- SZABADPOLC
Szerző: TARDOS MÁRTON
2017.10.13.

Lassan harminc év eltelt a rendszerváltás óta, és keserű a szánk íze. Bár közben jobb lett a világ, és benne sokkal normálisabb az élet Magyarországon is – aki már élt akkor, talán emlékszik, hogy milyen középkori eszmék és gyakorlat uralkodott Kádár János és Leonyid Brezsnyev birodalmában.

Csakhogy a sánta paripák helyét egyre sántább szamarak vették át. Nem gondolom, hogy kizárólag Magyarországon. A legriasztóbb külföldi példa számomra Putyin és Trump – egy erőszakos, orosz típusú diktátor és egy hetivásárból szalajtott redneck idióta –, de ezen a téren nekünk sincs dicsekednivalónk. Orbán Viktor és Kövér László eltorzult személyisége az egész társadalmat megfertőzte. Ránk nyomta a bélyegét. Az egykori karizmatikus, forradalmár lelkületű fiatalemberből az eltelt három évtized alatt kiégett, elhízott politikai gengszter lett, aki sokszoros milliárdossá tette általános iskolai osztálytársát, s olyan, súlyos intellektuális és erkölcsi deficittel küzdő figurákat emelt maga mellé, mint mondjuk Szijjártó Péter, akit egy vidéki futsalcsapat szertárosi teendői is minden bizonnyal megizzasztanának.

Úgy látszik, a társadalom józan esze is odalett, s vele az a természetes védekező ösztönünk, amellyel elháríthatnánk a fejünk fölül az előre láthatóan felénk vitorlázó, még sötétebb fellegeket. Honfitársaink és a soraikba befogadott határon kívüli magyarok masszívan szavaznak majd jövőre is Orbán Viktorra, és bizony nem jön majd ránk jó világ. Talán még a jelenleginél is rosszabbul megy majd a sorunk a következő négy vagy akárhány évben.

Az értelmiségiek, a kortársaim és az utánunk jövő generációk egyes képviselői elkeseredettségükben az Élet és Irodalom hasábjain vitáznak arról, hogy a Momentum nevű mozgalom vagy párt miért nem áll be a hipotetikus Nagy Ellenzéki Összefogásba, miért nem vesz részt Orbán Viktor – jelenleg rendkívül valószínűtlennek tűnő – jövő évi leváltásában, és az utána következő kötelező feladatban, egy szép új világ felépítésében.

Életkoromnál fogva is kinőttem már a dajkamesékből, a csodavárásból és a jövőbe vetett rendületlen bizakodásból. Ha nem haragszanak meg érte a magyar politikai élet jelenlegi szereplői, elárulom, hogy egyikükben sem látom a szebb jövő zálogát, igaz, magunkban sem, a rájuk szavazó (vagy nem szavazó) állampolgárok széles néptömegeiben. Elég végigmenni a budapesti utcán, felszállni a metróra vagy egy vicinális vonatra bárhol ezen a szűk 93 ezer négyzetkilométeren, hogy az ember elkeseredjen, eltakarja a szemét, és a szürke, reménytelen külvilág helyett a kezében tartott könyvre, folyóiratra fókuszálja a tekintetét.

Fokozatosan csúsztunk le oda, ahol ma tartunk, Antall József és Horn Gyula átka megfogant, de utánuk is csak gyengébb, silányabb minőséget találtunk magunk fölé, s mint már említettem, a külső világot sem isteni megvilágosodásban részesült politikai zsenik vezetik. (De a mi vezetőinknél talán egy hangyányit becsületesebbek, tehetségesebbek, szerencsésebbek. Legalábbis erre mutat, hogy minden összehasonlító statisztikában egyre lejjebb csúszunk, és még a csigalassúsággal fejlődő országok is gyorsvonati sebességgel húznak el mellettünk például az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonalát illetően.)

Szóval a környezetemben való gyönyörködés helyett a kezemben tartott hetilapba lógatom a fejem. Ott olvasom Radnóti András és Vásárhelyi Mária – és mások – vitáját a Fidesz elleni összefogás szükségességéről, illetve haszontalan, sőt káros voltáról. Nem olyan a helyzet, hogy bármelyiküknek is igazat adhatnék. Az összefogást, akárcsak a széthúzást, magam is reménytelennek, végső soron értelmetlennek látom, mint ahogy az erről való vitatkozás sem tölt el maradéktalan intellektuális kielégüléssel...

ITT OLVASHATÓ