Szerző: SZUKITS REZSŐ
2017.10.24.
Október 23-n ülök az egyharmad romjain. Pontosabban a romok mellett. Az egyharmadból levonva a Jobbikot, a maradékot csokorba kötve talán egy hatod. Még csak nem is rom, egy csokor ibolya, mondanám szívemből, de nem virágcsokor, csak por és hamu; majd jön, és elfújja a tavaszi szél, vagy sárba tiporja a közöny és az önkény.
Kik Ők, hol vannak a nekem oly kedves demokraták, az egy hatod?* Mi bukásuk (bukásunk) oka?
Dédapák szégyellték, nagyapák mesélték, apák titkolták, a ma ötvenes fiúk tagadják a XX. század bűneit, az újra támadó bűnöket, amiknek alapja a kirekesztés, idegengyűlölet, az egyén elnyomása, a másság tiltása; másrészt a faj a haza, a monokultúra szentsége, a „mi jobbak vagyunk” kevélysége. Ez lenne az ok? És a demokrácia szabadságeszménye egy porba hulló szép üzenet, falra hányt borsó?
Érteni vélem a szélsőjobb mefisztói pragmatizmusát, vágyát a XX. század diktátorainak sikereire, a „mi biztos nem bukunk bele”-, és a „miattunk nem lesz világégés” hamis tudatát, de nem értem a demokraták hajlott derekát. Ismerve a diktatúrák történetét nem ússzák meg, igazán ráérnének letérdelni a hóhér előtt.
Négy éve százezren álltunk a rakparton, hallgattuk hét párt szónokát és kórusban kiabáltuk: „összefogás, összefogás, összefogás, …” aztán lett belőle szétforgácsolt egyharmad. Akkor mindegyik demokratikus pártot meghallgattam, és mindegyik mondott annyi jót, hogy a rosszat elfeledtem. Ma is meghallgatom Őket, és mindegyik mond annyi rosszat, hogy a jót elfeledem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.