FOGYATKOZÓ LELKEK, POLITIKAI JÁTSZMÁK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
- SZABADPOLC
Szerző: GÁBOR GYÖRGY - VÁSÁRHELYI MÁRIA
2017.10.06. 

A rendszerváltást követő években rövid ideig a vallási élet reneszánszának tanúi lehettünk – másfélszeresére emelkedett a rendszeres templomba járó, aktív hitéletét élők aránya -, ám a kilencvenes évek második felére a trend visszafordult, és napjainkban – elsősorban a fiatalabb generációk körében egy, a Kádár-korszakot jellemzőnél is erősebb elvallástalanodás zajlik, a vallási élet társadalmi súlyának folyamatos csökkenése jellemzi a magyar társadalmat.

Feltűnő és egyben árulkodó az a szociológiailag is világosan kimutatható és egyre nyilvánvalóbb ellentmondás és növekvő feszültség, amely – egyfelől – a vallásos érzülettel rendelkező, önmagukat valamely egyházhoz vagy felekezethez soroló magyar állampolgárok, másfelől a vallási érzületet saját képére és hasonlatosságára manipulálni igyekvő és az egyházakat politikai célokra felhasználni törekvő politikai hatalom, valamint a politikai játszmákba – részben önszántukból, részben a hatalom erősödő financiális nyomása által – belekényszerült, belekényszerített egyházak között érhető tetten.

Míg az elmúlt század húszas-harmincas éveiben a magyar lakosság körében a vallási-templomba járási szokások nagyjából megegyeztek a nyugat-európai országokban tapasztalható tendenciákkal, miután az ország a szovjet befolyási övezet része lett, ezek a szokások gyökeresen megváltoztak. A Rákosi-kormány a környező országoknál is erősebb hadjáratot folytatott az egyházakkal szemben, intézményeiket államosította, a hitélet mindenféle támogatását megszüntette, az egyházi vezetők és a kispapok – a „klerikális reakció” – ellen hadjáratott hirdetett. Hittant csak az iskolákban oktathattak, a tanítás utáni órákban, és az oktatási intézmények vezetőinek ki volt adva, próbálják meg lebeszélni a szülőket arról, hogy gyermeküket hittanra járassák. Aki komolyabb karriert akart csinálni, az nem járhatott templomba, nem vehetett részt egyházi szertartásokon. Párttagok nem lehettek vallásosak. Az egyházi esküvőt, ha nem tiltotta is a hatalom, de rossz szemmel nézte, a keresztelők nagy részét pedig titokban tartották meg a templomokban.

A hatvanas évek elején kezdődő kádári konszolidáció az egyházi és valláspolitikára is kiterjedt, a nyílt vallásüldözés megszűnt, és a Kádár-rendszer meglehetősen bensőséges viszonyt alakított ki az ún. történelmi egyházak vezetőivel, akik közül jó néhányan nemcsak az állambiztonság különböző intézményeivel működtek együtt, hanem alig titkolt örömmel támogatták az állam – számukra egyre fenyegetőbb – kisegyházakkal szembeni fellépését is.

Mindenesetre az állam váltakozó intenzitású egyház- és vallásellenessége alaposan rányomta bélyegét a magyarországi vallási, templomba járási szokásokra. Míg 1949-ben még az általános iskolában tanuló diákok 80 százaléka, 1965-ben már csak 10, 1975-ben 6-7, 1987-ben pedig mindössze 3 százaléka járt hittanoktatásra, az egyházi esküvők száma folyamatosan csökkent. Bár a Kádár-rendszer elődjénél sokkal toleránsabban kezelte a vallásosság kérdését, 1958 és 1978 között egyre gyorsuló ütemű elvallástalanodás játszódott le Magyarországon. Míg 1962-ben még az esküvők 62 százalékát tartották templomban, 1987-re a templomi esküvők száma csaknem a felére esett vissza. 1962‑ben még a megszületett gyermekek 89 százalékát megkeresztelték, 1987-ben már csak 63 százalékát, és míg 62-ben még az elhalálozottak 88 százalékát egyházi szertartás keretén belül búcsúztatták, 87-ben már csak 70 százalékukat. S bár az elvallástalanodás nemcsak a szovjet birodalom többi országában, hanem Nyugat-Európában is érvényesült, Magyarországon ez a folyamat erőteljesebb volt. A hetvenes-nyolcvanas években nálunk már csak a felnőtt lakosság 11 százaléka járt heti rendszerességgel templomba és vallotta magáról, hogy az egyház tanításai szerint éli életét, 55–60 százalék volt azok aránya, akik, bár nem voltak rendszeres templomba járók, a maguk módján vallásosnak mondták magukat, a lakosság egyharmada pedig semmilyen egyházhoz, illetve valláshoz nem kötődött. És míg 1949‑ben a felnőtt lakosság egy százaléka, addig a rendszerváltás idején már 24 százaléka mondta azt magáról, hogy ateista. A teljes posztszovjet régió 18 országa közül mindössze kettő – Csehország és Észtország – van, amelyben többen vallják magukat ateistának, mint Magyarországon...

ITT OLVASHATÓ