Szerző: KAPELNER ZSOLT
2017.10.28.
De ha félretesszük a bevándorlás kérdését övező töméntelen mennyiségű demagógiát, előítéletet, akkor mégis miféle ésszerű politikai és erkölcsi elvek mentén gondolkodhatnánk a migrációról és a bevándorlásról? Ha egy valóban értelmes társadalmi párbeszédet akarunk folytatni erről a valóban lényeges kérdésről, milyen érvekkel és ellenérvekkel dolgozhatunk? Miféle válaszok lehetségesek a kérdésre: befogadjuk-e a migránsokat vagy sem?
A kizárás joga
Gondolhatnánk, hogy a mai magyar migrációs politika, amely szerint a világ különböző tájairól Európába vándorló emberek közül nagyjából senkit nem fogadunk be, teljesen jogos: az államnak épp úgy nem kell számot adnia arról, kit és miért fogad be, ahogy nekem sem kell elszámolnom vele, kit és miért engedek vagy nem engedek be a lakásomba. Ez az én magánügyem, a migrációs politika meg a magyar emberek ügye, kívülállóknak – a menekülőktől az Európai Unióig – nincs joguk beleszólni, ez sértené az ország önredelkezését, szuverenitását.
Igen ám, csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű. Induljunk onnan, hogy a kizárás jellemzően valamilyen módon árt annak, akit kizárnak. Ha egy ismerősöm ismerőse az én lakásomban szeretne aludni budapesti látogatása alkalmával és én ezt megtagadom, az rossz neki, fizetnie kell a szállásért. Ha egy szudáni üzletember Magyarországon akar vállalkozást indítani, de valamilyen okból nem kap vízumot, az rossz neki, nem csinálhatja, amit szeretne.
A legtöbb esetben a kizárással járó ártalom közel sem akkora, hogy az felülírná az állam jogát arra, hogy maga döntsön arról, ki jöhet be és ki nem. Vannak azonban esetek, amikor a kizárással járó ártalom sokkal nagyobb: ha egy fagyhalál szélén álló gyereket, aki bekopogtat hozzám, kizárok a lakásomból, helytelenül járok el. Az az ártalom, amit ő a kizárás miatt elszenved – a fagyhalál – mérhetetlenül nagyobb, mint az én bánatom, hogy időlegesen le kellett mondanom arról, hogy én mondjam meg, ki tartózkodik a lakásomban.
De még ilyen körülmények között is elképzelhető, hogy élnem kell a kizárás jogával. Tegyük fel, hogy egy rendkívül fertőző betegségben szenvedő valaki kopogtat, de a lakásomban már elszállásoltam harminc kisgyermekes családot, és nincs lehetőségem arra, hogy a fertőző beteget elkülönítsem. Ez egy meglehetősen tragikus helyzet, amelyben azonban a legtöbben elfogadhatónak tartjuk, ha meghozzuk azt a nehéz döntést, hogy nem áldozzuk fel a kisgyerekek életét azért, hogy a betegen segítsünk...
Gondolhatnánk, hogy a mai magyar migrációs politika, amely szerint a világ különböző tájairól Európába vándorló emberek közül nagyjából senkit nem fogadunk be, teljesen jogos: az államnak épp úgy nem kell számot adnia arról, kit és miért fogad be, ahogy nekem sem kell elszámolnom vele, kit és miért engedek vagy nem engedek be a lakásomba. Ez az én magánügyem, a migrációs politika meg a magyar emberek ügye, kívülállóknak – a menekülőktől az Európai Unióig – nincs joguk beleszólni, ez sértené az ország önredelkezését, szuverenitását.
Igen ám, csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű. Induljunk onnan, hogy a kizárás jellemzően valamilyen módon árt annak, akit kizárnak. Ha egy ismerősöm ismerőse az én lakásomban szeretne aludni budapesti látogatása alkalmával és én ezt megtagadom, az rossz neki, fizetnie kell a szállásért. Ha egy szudáni üzletember Magyarországon akar vállalkozást indítani, de valamilyen okból nem kap vízumot, az rossz neki, nem csinálhatja, amit szeretne.
A legtöbb esetben a kizárással járó ártalom közel sem akkora, hogy az felülírná az állam jogát arra, hogy maga döntsön arról, ki jöhet be és ki nem. Vannak azonban esetek, amikor a kizárással járó ártalom sokkal nagyobb: ha egy fagyhalál szélén álló gyereket, aki bekopogtat hozzám, kizárok a lakásomból, helytelenül járok el. Az az ártalom, amit ő a kizárás miatt elszenved – a fagyhalál – mérhetetlenül nagyobb, mint az én bánatom, hogy időlegesen le kellett mondanom arról, hogy én mondjam meg, ki tartózkodik a lakásomban.
De még ilyen körülmények között is elképzelhető, hogy élnem kell a kizárás jogával. Tegyük fel, hogy egy rendkívül fertőző betegségben szenvedő valaki kopogtat, de a lakásomban már elszállásoltam harminc kisgyermekes családot, és nincs lehetőségem arra, hogy a fertőző beteget elkülönítsem. Ez egy meglehetősen tragikus helyzet, amelyben azonban a legtöbben elfogadhatónak tartjuk, ha meghozzuk azt a nehéz döntést, hogy nem áldozzuk fel a kisgyerekek életét azért, hogy a betegen segítsünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.