"AZ ÉNTELENÍTÉS ÉLETRE SZÓLÓ PROCESSZUSA" - NÁDAS PÉTER 75. SZÜLETÉSNAPJÁRA

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON 
- SZABADPOLC
Szerző: KÁROLYI CSABA
2017.10.13.

A személyesség maximális intenzitása mellett hogyan is gondolhatja a Világló részletek ezt az éntelenítést? Hát, valahogy úgy, hogy könyörtelenül azt kérdezi: az a valaki, aki véletlenül én vagyok, miként hordozhatja az általános emberit. Van egy én, akinek születtem, és van egy énem, amellyel erre az énre ránézek. Ez volna az önanalízis. Mintha megtehetném, hogy magamra úgy tekintek, mint egy idegenre. Ám ha ez nem sikerülne mégse, akkor legalább próbálhatom magamat a közös emberi hordozójának, letéteményesének látni. Visszavenni az énességemből azt is jelenti, hogy a többesben föloldom az ént. A paradoxon a következő: egyrészt „amennyiben én, annyiban a bennem létező közös” – másrészt amennyiben tehát ezzel a közössel foglalkozom, mégis az énemmel vagyok kénytelen foglalkozni, máshogy nem megy, nagyon sajnálom.

„Eladdig csaknem minden szövegemet valamilyen ösztönös választás folytán egyes szám első személyben írtam. Attól kezdve gyűlölni kezdtem ezt az egyes szám első személyt, s ez a gyűlölet segített abban, hogy immár tudatosan úgy igyekeztem beszélni magamról, hogy közben az ne csak én legyek, hanem amennyiben én, annyiban a bennem létező közös” – olvasom a Hazatérés című, először 1985-ben megjelent esszében (a Játéktér kötet 30. oldalán) az Emlékiratok könyvére vonatkozó szerzői intenciót.

„Ha Gombrowicz minden napra azt jegyezte föl egyetlen vezérszóként a naplójába: én – hétfőn: én, kedden: én, és szerdára, csütörtökre és péntekre ugyanazt az ént, miként szombatra és vasárnapra is, akkor nekem egyes szám első személyben kéne azt írnom: mi. / Énemet utolsó leheletemig menekítő: én vagyok. / De nem a többes szám első személyéből menekíteném ki, hanem éppen oda menekíteném, a többiek közé” – olvasom az 1989-es Évkönyv 80. oldalán ezeket a mondatokat arról az alkotói vágyról, melyet aztán a Párhuzamos történetek próbált megvalósítani...

ITT OLVASHATÓ