- SZABADPOLC BLOG
Szerző: EÖRSI LÁSZLÓ
2017.10.20.
A gondnok hiába kért a múzeum részére hatósági védelmet. Így ő figyelmeztette a jövevényeket arra, hogy „harcok esetén nagy kár származhat a műtárgyakban”. Erre egy törzsőrmester így válaszolt: „A magyar vér sokkal drágább, mint a múzeumi tárgyak.” A rangidős Pércsi Lajos őrnagy viszont felszólította a gondnokot, hogy helyezze biztonságba az értékes képeket.
Pércsi nemcsak a legkorosabb és a legmagasabb rendfokozatú volt, de a legmegfontoltabb is, így hamarosan mindenki elismerte vezetőnek. Őt még két nappal korábban a VIII. kerület parancsnokhelyettesévé nevezték ki. „Mint magyar embernek fájt, hogy a tárgyalások ellenére a szovjet csapatok váratlanul megtámadták Budapestet – vallotta később a csatlakozását firtató kérdésre. – Nagy hatással volt rám az is, hogy az ott tartózkodó tiszti iskolás növendékek lelkesedtek, tele voltak tűzzel. [...] A kastélyban tartózkodó fegyveres személyeket nem tartottam ellenforradalmároknak, valamennyit lelkes magyar fiatalnak tartottam, akik jogosan fogtak fegyver Nagy Imre felhívása alapján, Budapest megvédése érdekében.”
A csoport egyik tagja, Dalmadi Jenő lövész tiszti iskolás 50 évvel később így emlékezett vissza Pércsi őrnagy rögtönzött szónoklatára: „Ez az ország a mi országunk! Nekünk kell megvédenünk. Nem teszi meg helyettünk senki. Sem az USA, sem az ENSZ. Nincsenek páncéltörő fegyvereink, a födémek nem bombabiztosak. Ameddig tudunk, harcolunk! Ha elfogadtok parancsnokotoknak.” Dalmadi még 1957-ben a nyomozók előtt is vállalta meggyőződését: „Egyetértettem a függetlenségi követeléssel. Arra hivatkozhatom, hogy minden nemzetnek joga van az önrendelkezéshez.”
Pércsi katonai mintára szervezte meg a mintegy 40 főnyi osztagot: három szakaszt, a szakaszokon belül tízfős rajokat osztott be. A létszám nőttön-nőtt (a Széna téri szabadságharcosok közül is csatlakoztak hozzájuk), újabb szakaszokat kellett kialakítani. Létrehozott egy egészségügyisekből, sofőrökből, szakácsokból, telefonügyeletesekből álló tízfős törzset is.
Az első komolyabb akció a kopaszhegyi adóközpont szétrombolása volt, amelyet Pércsi őrnagy utasítására Erdősi Ferenc légvédelmi hadnagy vezetésével hajtottak végre. Mindez a tévedés számlájára írható: azt hitték, hogy zavaróállomást szüntettek meg, ami gyakran lehetetlenné tette a rádió hallgatását. „A határőrség adóközpontjának megbénításával a Határőrség Főparancsnokság elvesztette csapatai felé, valamint a társfegyvernemekkel tartott hírközlési lehetőségeit. [...] Megszűnt [...] a lehetőség a Magyar Népköztársaság államhatárainak őrzésére és egyéb hadműveleti tevékenységre [...], ami felmérhetetlen erkölcsi zavart idézett elő...” – jelentette Ludvig István százados, hozzátéve, hogy ez az „ellenforradalmi támadás” ötmilliós veszteséget okozott a „népgazdaságnak”. Erdősi hadnagy 1957-ben ezt vallotta: „Pércsivel megegyezett a véleményünk a Nagy Imre-felhívással kapcsolatban, mindketten készek voltunk a szovjetek ellen harcolni.”
November 5-én az egység már aknavetőkkel is rendelkezett. Ezeket beásták, és felkészültek az összecsapásra. Mivel szovjet felderítő repülőgépek is megjelentek, az álcázásra is ügyelni kellett. A nap folyamán kisebb harci események zajlottak le a Bécsi úton haladó szovjet erőkkel. „Azért akartam volna harcba bocsátkozni a szovjet katonai egységekkel, mert eleget akartam tenni Nagy Imre felhívásának, és mint magyar katona a felhívást parancsnak tekintettem. Továbbá igazságtalannak tartottam, hogy a szovjetek megtámadtak bennünket” – hangsúlyozta 1957-ben az ekkori álláspontját.
Ám a következő órákban egyre felerősödtek kétségei a további ellenállás értelméről. Fel is vetette a többieknek, hogy stratégiai szempontból alkalmatlannak tartja a bázist, mert kiugrik a terepből, ezért könnyű megsemmisíteni. Tüzérségi támadásra az épület könnyen összeomlana, és maga alá temetné a védőket. Másrészt onnan – a nyugati irányt kivéve – a kilövést sem tartotta eléggé kedvezőnek. A szabadságharcosok azonban – akiknek fegyelmezetlensége is rendre gondokat okozott – nem akartak távozni onnan. Csalódott volt amiatt is, hogy hiába várta, nem érkezett komoly erősítés. Nem az ENSZ-erőkre vagy az amerikaiakra gondolt, hanem a környékbeliekre és az újpestiekre, csepeliekre. „Egyik helyről sem kaptam értesítést vagy támogatást. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a magyar nép nem tette magáévá Nagy Imre felhívását” – ebben alaposan tévedett, ekkoriban Újpesten és még inkább Csepelen igen súlyos harcok folytak. „Továbbá kezdtem mérlegelni a magyarok és a szovjetek közötti erőviszonyokat, és nem láttam értelmét az egésznek.” Ezt a mérlegelést forradalmár tiszttársai többsége még a tűzszüneti időszakban nem, de november 4-én már a hajnali órákban lefolytatta. „Ekkor már tudtam azt is, hogy Kádár lett a kormány vezetője, és tudtam róla, hogy ő börtönben ült a Rákosi ideje alatt. Erről azt gondoltam, hogy a helyzet másképp fog alakulni, mint amilyen volt Rákosi idejében.” Vagyis megbízott Kádár János konszolidációs ígéretében.
Mindezeket nem merte megosztani a fegyvereseivel, és ezt valószínűleg bölcsen mérte fel. Abban a felfokozott hangulatban ezt egyesek árulásnak értékelték volna. Ezért sötétedéskor titokban eltávozott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.