A MAGYARSÁGRÓL

JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.10.19.

...Ha nem bánják, azt én most nem határoznám meg, mit jelent magyarnak lenni. Vannak elképzeléseim, de azokat nem vélem alapvetőknek. A liberális felfogás szerint magyar (német, francia, hottentotta) az, aki annak vallja magát. Lehet. Nekem ez így egy kicsit kevés. Egy bizonyos, a melldöngető magyar, aki a "diaszpórából" üzeni nekem, hogy miképpen kell élnem és mihez kell tartanom magam, az annyira azért nem rokonszenves. Nem kis részben azért sem, mert például egy Kanadában élő kanadai állampolgár, aki az ottani törvények által szabályozottan él, az én szememben kanadai. A magyarság nevű betegség okozta fájdalmas rohamok ellen meg egyféleképpen lehet védekezni: felvenni (ha már nincs meg) a magyar állampolgárságot és ideköltözni. Haza, ha úgy tetszik.

Mint ahogyan a tusványosi magyar magyarságát is keveslem ahhoz, hogy ott viselkedjék tüntetően ellenem, amiért én arra szavaztam, hogy neki ott Romániában ne lehessen magyar szavazati joga.

Ezt is sokszor elmondtam már, semmiféle kötelezettséget nem érzek az idegenbe szakadt magyarok iránt, mert semmit nem tettem azért, hogy ők idegenbe szakadjanak. Sem az országhatárokat nem rajzoltam át, sem lehetetlenné nem tettem az életüket - és ezzel pontosan ugyanígy van az 1945. utáni, mindenkori magyar kormány, azaz ugyanígy kellene lennie. A másik országba szakadás nem természeti katasztrófa, ami magától értetődően fölkeltené minden tisztességes emberben a szolidaritás megnyilvánulásának igényét. A szülőföld ugyanis nem változott, csak másképp hívják. A hajdani Jugoszláviába szakadt hazánkfiai remekül érezték magukat például Újvidéken (Novi Sadon) és környékén a miénkhez képest nyugati életformában, és bár sokkal gazdagabbak voltak, nem támadt fel bennük az igény, hogy adományokkal segítsék az óhazában rekedteket. A ’45. után kitelepítettek meg éppen a szülőföldjüket veszítették el, odarakták őket, ahol a honfitársaik éltek – magyarországi svábokat Németországba, szlovákiai magyarokat Magyarországra és így tovább. Mindez fölháborító. De nem lehet tenni ellene. Ahogyan az inkvizíció ellen sem lehetett és az egymásnak hadüzeneteket küldő politikusok ellen sem, pedig ezek embermilliók halálához vezettek. Amíg isten haragjával fenyegethetnek a papok, és nemzeti érzéseket szíthatnak a politikusok, addig könnyű lesz ezen a síkon intézni a birkanyájként kezelt emberiség ügyeit, addig számítani fog, hogyan lehet gyűlöletet plántálni egy romániai polgárba egy magyarországi polgár ellen.

Nincs lelkiismeret furdalásom, nincsenek érzelmeim sem a Romániában élő román állampolgárokkal, sem a Szlovákiában élő szlovák állampolgárokkal kapcsolatban, bármi jó vagy (istenőrizz) bármi rossz éri őket, annak az országnak a törvényes rendjére tartozik, amelyik országnak az állampolgárai. Azt is sokszor mondtam már, a román, a szlovák, a szerb kormány dolga, országa belügyeibe való beavatkozásnak tekinti-e a jelen magyar kormány különféle, idegenben élő magyar nemzetiségek manipulálását vagy nem, gondolom, azért inkább nem, mert a szavazatvásárlásra odaöntött pénz végülis Romániát, Szlovákiát, Szerbiát gazdagítja.

Alaphelyzet, hogy amit a csúti bornírt tesz, az csak rossz lehet, de ez a határon túli magyarokkal való "törődés" nemcsak azért undorító, amiről mindig mindenki beszél, akinek agyvelő van a koponyacsontja mögött. Hanem azért is, mert az állandó zaklatással akadályozza azt a természetes, mindenki érdekét szolgáló asszimilációt, amivel nyugodtabbá és kényelmesebbé tehetné minden magyar nemzetiségű életét: akadályozza az állampolgárrá válás mentális folyamatát. Hogy az Erdélyben élő végre tudomásul vehesse, ő román állampolgár. Ha valaki folyton azzal nyaggatja, hogy ő mennyire magyar, az csak lelkiismeret furdalást, hamis önismeretet ébreszt.

1919. január 1-én született egy lengyel zsidó apának és egy ír katolikus anyának egy kisfia. Jerome Davidnek nevezték el. Nem tudom, az apja hányszor verte bele a kisfia orrát abba, hogy ő egy lengyel zsidó, a mamája meg abba, hogy ő alapjában véve írnek született (valószínűleg egyszer sem), de tény, a kisfiú felnőtt és 31 éves korában egy könyvkiadónak átadta a The Catcher in the Rye című regény kéziratát, amit magyarul később Zabhegyező címen ismerhettünk meg. Jerome David Salinger a világirodalom egyik legnagyobbja, amerikai író. Ha valaki nagyon akarja, megtudhatja, honnan származik. De ő sosem mondott mást, mint hogy ő amerikai.

Nem tudom, mi lett volna belőle, ha az életét azzal tölti, hogy keresi az igazi identitását a lengyelség és az írség között. Csak azt tudom (mindent, tényleg mindent elolvastam, amit ő írt vagy róla írtak), hogy nagyon sok baja volt a körülötte lévő világgal, de az nem tartozott ezek közé, lengyel-e vagy ír.

Tudok ám még sok ilyen példát. Csak azért nem mondok, mert nem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha ebben a kérdésben létezne valamilyen, minden helyzetre vonatkoztatható igazság és azt én birtokolnám. Bár azt be kell ismernem, a Salinger-történetet ilyen alapigazságnak tartom.

P.S.: Mielőtt túlzott következtetéseket vonnának le: nézetem szerint az egyén kulturális vonzalmai nem befolyásolják egy nemzet kultúrájának a sorsát. Még az egyének összességének a kulturális identitása sem. Fölösleges nagyképűsködni, például az erdélyi magyar kultúra fennmaradása nem az egyes székely paraszt szándékaitól függ. A teljes magyar kultúra meg aztán végképp nem. Legkevésbé attól, mennyire hagyjuk magunkat belehajszolni a kölcsönös gyűlöletbe.

Aki meg elment, azért ment el, mert másképp, jobban akart élni. A zsidóüldözés elől menekülők kivételével ez úgyszólván mindenkire igaz. Másképp élni akkor lehet, ha valaki tudomásul veszi, hogy egy másik nemzet kultúráját választotta. Attól ugyanis még megtarthatja a magyart. Senki nem tiltja.

ITT OLVASHATÓ