A KATALÁNOK JOGAI NEM ÁLDOZHATÓK FEL A REND OLTÁRÁN

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: KAPELNER ZSOLT
2017.10.02.

Katalóniában vasárnap a spanyol rendőrség rárontott a függetlenségről szavazó állampolgárokra – az eseményeknek több száz sérültje van. A kérdés immár nem az, jogosak-e a katalán igények a függetlenségre – ennél már csak lényegtelenebb, hogy a népszavazás jogszerű-e. A „mindkét oldal hibás” ismerős retorikája, az antinacionalista fanyalgás nem több üres mellébeszélésnél, az állami túlhatalom védhetetlen apológiájánál. A katalán események fényében fel kell tennünk a kérdést: mit vagyunk hajlandóak feláldozni a status quo oltárán?

A katalán népszavazás hátteréről, történeti és politikai gyökereiről többen írtak már (lásd az itt megjelent kiváló cikket), mindezt nem szükséges átvennünk. A fontos kérdés most nem az, hogy vajon a katalán nemzetiség képes vagy méltó-e a nemzeti függetlenségre, sem hogy egy nacionalista kisebbségen kívül akar-e egyáltalán bárki függetlenséget. Ami lényeges, hogy a függetlenségi törekvésekre a spanyol állam katalán tisztviselők letartóztatásával, a katalán kormány bankszámláinak einstandolásával, több ezer rendőr bevetésével, végül pedig az állampolgárok elleni nyílt erőszakkal válaszolt.

A népszavazás természetesen illegális, ezt az alkotmánybíróság kimondta: a gumilövedékek a joguralom védelmében repülnek a fegyvertelen szavazók felé. Az apologéták szemlesütve állnak, ismételgetve a mantrát: a spanyol alkotmány azért még érvényben van, a törvény az törvény. Még ha valamelyest szimpatizálunk is a függetlenségi törekvésekkel, ennek akkor sem ez a módja. A rendőri eljárás, még ha túlzott is, valamelyest indokolt, hiszen nem hagyhatjuk, hogy az emberek kényükre-kedvükre megszegjék a törvényt.

Ebben a gondolatmenetben nem csak az riasztó, hogy a rablógyilkosság szintjére zülleszti katalán emberek tömegeinek elkeseredett lépéseit arra, hogy saját sorsuk felett rendelkezzenek, hogy beleszóljanak abba, miféle politikai intézmények közt akarnak élni, mikor úgy érzik, a fennálló intézmények nem szolgálják többé az érdekeiket – vagyis a demokratikus önrendelkezést.

Mintha az illegalitás ténye gátat vetne az erkölcsi mérlegelésnek, mintha azért, mert jogi fellebbezésnek helye nincs, figyelmen kívül hagyhatnánk a tényt, hogy a népszavazás milyen körülmények között ítéltetett törvénytelennek.

A legfélelmetesebb a joguralomra való reflektálatlan hivatkozásban, hogy elmulasztja feltenni a kérdést: miféle jog miféle uralmáról beszélünk. Úgy tesz, mintha a joguralom afféle önmagáért létező természeti törvény volna, amelynek következményeit épp úgy viselnünk kell, mint az esőt és a szelet. Mintha mi lennénk a törvényért és nem a törvény értünk. Csakhogy a törvény és a jog emberi alkotások, melyeket közös életünk igazságos megszervezéséért alkotunk meg, és amelyek, ha ehelyett az igazságtalanság eszközeivé válnak, semmiféle tiszteletet nem érdemelnek tőlünk.

Nem kevésbé aggasztók azok a hangok sem, amelyek demagóg nacionalista szólamok által fölkorbácsolt irracionális indulatok vak összecsapását látják az eseményekben, ami felett a „józan megfontoltság” nevében buzgón sajnálkoznak, de amelyben mindkét felet – mint irracionális nacionalistát – egyformán bűnösnek látják. Nekik természetesen igazuk van abban, hogy a katalán nacionalizmus semmivel sem jobb, mint a spanyol nacionalizmus. Alkalmasint abban is igazuk van, hogy a jelen helyzetben a katalán és spanyol nacionalista indulatok szításában egyaránt érdekelt spanyol és katalán politikusok egyformán bűnösek...

ITT OLVASHATÓ