Szerző: SZELE TAMÁS
2017.10.22.
Tanár úr kérem, én nem tehetek róla, én érckapoccsal zártam a szívemhez a nem tudom mit, de volt benne Krasznahorka véres csillaga és ezerbúfű, a Kárpátoktól az Adriáig.
Tanár úr, én tudom az eszemmel, hogy az, amire ma emlékezünk, a magyar történelem legszebb és legszomorúbb része, nemzetünk felemelkedett zsarnokai ellen, akik történetesen szintén nemzetünk szerves részei voltak, ily módon tehát ha a Szovjetunió nem száll be a szorítóba, akkor is megverjük saját magunkat minden külső segítség nélkül, csak akkor két héttel tovább tartott volna és véresebbre sikerül – tanár úr, minden tiszteletem azoké, akik akkor kiálltak a magyar szabadságért.
Még nagyobb tiszteletem azoké, akik utána is: és azoké akiket megaláztak, kivégeztek, akiket összedrótozott kézzel temettek jeltelen sírba, akik éveket töltöttek börtönben, fél életet mellőzésben.
Fejemet meghajtom hőseink előtt.
Éljen a magyar szabadság.
Éljen a haza.
Valamint az egyenlőség és a testvériség.
De tanár úr, biztos, hogy Nagy, Göncz, Mécs Imre, Donáth ezért az országért szenvedett? Ezért vállalta a – valljuk meg, baloldali – magyar Golgotát?
Tanár úr, én készültem, és nagyon szépeket tudnék írni erről a furcsa hazáról, mert mindig fellélegzek, mikor kiérek belőle, de jön velem, tanár úr, velem tart a szavaimban, az álmomban, az ikes igékben, abban az átkozott tárgyas ragozásban, nem szabadulok tőle… és tanár úr, én tudom, hogy ’56-nak annyi főszereplője volt, és annyi ’56 van, ahányan részt vettek benne. Más Mindszenty ’56-ja és más Nagy Imre vagy Bibó István ’56-ja. Más Snagov és más volt az akasztófa, más a fegyház.
És a csőcselék megint más volt, tanár úr, tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.