Szerző: JÁMBORANDRÁS
2017.09.10.
Megszerettük, közénk tartozott. Értette a humort. Tudott gálánsan bókolni a hölgyeknek, és imádta a zenét. Soha nem kért semmit, ha valamit kapott, csak annyit mondott rá: hát elfogadom. Ha megkérdezték, hogy van, mínusz 10 fokban is csak azt mondta: hajaj, sose legyen rosszabb. Számon tartotta, hogy ki volt jó hozzá, azoknak előre integetett. Sokan segítették, mert segítségre szorult, és sokan voltak hozzá gonoszak, mert csak a gonosz szerepét ismerték egy hajléktalannal szemben.
Valamikor Lászlónak is volt családja, otthona, munkája, mégis kisodorta magából az élet. Talált magának a Bástya utcai trafóház szellőzőjénél egy kis esővédett helyet, az volt az első otthona a környéken. Ettől megfosztotta az önkormányzat, pénzt, fáradtságot nem kímélve a plafonig vasráccsal kerítette el mind a 10 négyzetmétert. Arra hivatkoztak, hogy zavarja a látvány a szomszédos óvodába járó gyerekeket. Azokat bizony aligha, mert László minden reggel elpakolta a hálószobát, és átköltözött a nappaliba, az utca másik végére.
Kiszemelt magának egy fekvésnyi helyet a szemben lévő kerítés oldalánál. Átköltözött oda, ha esett, ernyőket nyitott, és a kerítéshez rögzítette. Volt túlélő fóliája, kedvenc pokróca, evőeszköze és csinos ruhái. Ám az egyedüli, igazi boldogsága a kisrádiója volt. Mindig azt hallgatta, és várta a látogatókat, mintha egy kávéházban ülne.
Sokan mentek oda hozzá, váltottak vele pár szót. Többen oda is telepedtek mellé, egy kávéval, egy kis borral. Én a kutyámmal látogattam meg esténként, szegény állat télen egyszer haza is szökött, miközben Lászlóval beszélgettünk – fázott az utcán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.