Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.09.27.
Kevés ember van, akivel kimennék a sivatagba úgy, hogy nála van a vizeskulacs. Ha alaposan utánaszámolok, összesen kettő (persze a két fiamon és a mamájukon kívül). Az egyik egy lovasember, úgy is mondhatnám, a lovasember, az egyetlen, akit lovas szakkérdésekben feltétel nélkül elfogadok, és akit emberes szakkérdésekben azért nem fogadok el, mert túl jó ember ahhoz, hogy emberekről érdemes legyen beszélni vele. A másik egy közgazdász, az örökös szürke eminenciás, belőle van a legkevesebb, az őféle ember az, aki működteti ezt az országot mindig, amikor szét akar hullani, mint például most. Őt bízták meg a pártállami vagyon szétosztásával 1990-ben.
A lovasemberhez hasonlóan ő is hajlamos a jót hinni mindenkiről, elég nehezen jut el oda, hogy feladja az általános bizodalmát. Pedig ő is hihetetlenül okos ember, tudja, hogy az esetek nagy százalékában méltatlanra pazarolja a jóindulatát, de nem zavarja - azt mondja, neki nem fáj a mások elfogadása. Csalódni nem szokott. Kivéve egyszer. Pedig én idejében szóltam neki.
Felhívott, be tudok-e menni hozzá. Persze.
Ez a helyes, nagyszájú gyerek eladta a Tisztiházat - mondta elkeseredetten. Tudom, te szóltál még tavaly júniusban, hogy nem nagyszájú és főképp nem helyes, de én azt hittem, tévedsz. Eladta a Tisztiházat és ellopta a pénzt.
Természetesen minden papír hozzá érkezett. Természetesen tudta, hová lett a pénz. Természetesen sokkal több pénzt lopott el a fiatal demokrata, mint amennyiről a későbbi újsághírek tudósítottak, de Jenő elől nem lehetett eldugni semmit, még az akkor már kidolgozott módszerekkel sem. Rimánkodtam, hogy csináljon ügyet a dologból, nem csinált. Ő még soha nem jelentett föl senkit, nem fogja most elkezdeni.
Talán ha tudta volna, hogy egy tömeggyilkos gazembert hagy futni, változtatott volna a gyakorlatán. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe az eset...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.