Szerző: HaFr
2017.09.24.
A konzervativizmus kétszáz éve egységes abban, hogy a humánum (intézményes) rendjét védelmezi, miközben folyamatosan alkalmazkodik a humánum változó tartalmához, illetve a rend alatt -- kiindulva az adottságból: az emberek közötti természetes és hagyományos egyenlőtlenségekből -- szükségképpen valamiféle hierarchiát ért. A humánum a francia forradalommal (és visszamenőleg a vallási szubjektivizmussal/idealizmussal, reneszánsszal, a szcientizmussal és a felvilágosodással) szemben a keresztény(-katolikus) emberkép és a természeti törvény védelmét jelentette, és a konzervativizmus egyik alapáramlata ennek megfelelően keresztény(fundamentalista).
A rend intézményes védelmének igénye arra a belátásra megy vissza, hogy az egyes ember maga túl gyenge ahhoz, hogy világra segítse a benne rejlő potentiát (képességet, lehetőséget) úgy, hogy közben megőrizhető maradjon az optimális társadalmi rend, ezért a hitnek, a vallásnak és a világi intézményeknek (tekintélynek, hivatalnak, szokásoknak, hagyományoknak, erkölcsnek, a kiválóság antik-keresztény mércéinek, a közösségeknek, a jog uralmának, az államnak) kell a segítségére lennie ebben. Minél koncentráltabb és erősebb intézményi rendet von a konzervativizmus az ember köré, annál inkább volt (és maradt) felvilágosodás-ellenes, "ellenforradalmi", antiliberális. Nagy-Britanniában egészen enyhe, a francia XIX. század első harmadában és végig az orosz XIX. században pedig meglehetősen szigorú konzervativizmusról beszélünk, míg a német és osztrák felfogások középutasnak tekinthetők. Ennek megfelelően alakul a társadalmi rend fogalma is: hol jobban, hol kevésbé számított alakíthatónak, az alkotmányosság "polgárinak"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.