Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.09.28.
Amikor gimnáziumban tanítottam, meg akartam felelni a diákjaimnak? Meg sem fordult a fejemben. Nekik kellett megfelelniük nekem? Bizonyos szempontból igen. Nem úgy, ahogyan a porosz rendszerű magyar iskolarendszer gondolja, én nem feleltettem és nem írattam dolgozatot, nem is osztályoztam - megalázónak, felfuvalkodott ostobaságnak tartottam, hogy én minősítsek ilyenformán egy másik embert, három hónap után az igazgató el is távolított. Neki sem akartam megfelelni.
Vannak foglalkozások, amikben nem lehet benne a megfelelési kényszer, mert ha az egyáltalán megfordul a hivatását gyakorló fejében, meg is ette a fene az egészet. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani.
Akit az érdekel, amit én tudok, meghallgat. Elolvassa, amit írtam. A diákjaimmal az első órán közöltem, hogy aki unja, amit beszélek, nyugodtan kimehet, semmilyen következménye nem lesz, ha másik tanárral találkozik a folyosón, mondja azt, hogy üzenetet visz tőlem a tanáriba. Az újságot, amibe írtam, megvette vagy nem vette meg, aki elment az újságárus előtt. Ha megvette, ki is dobhatta. A rádiót bármikor kikapcsolhatta. Sosem gondoltam, hogy nekem fontos, hányan hallgatnak, olvasnak. Annak lehet fontos, aki elkezd hallgatni, olvasni, aztán marad velem.
Nem akarok megfelelni senkinek. Most már azt is tudom, miért.
Mert akkor nem csak a magam árulója lennék, azé is, akihez beszélek.
Mert akkor nem csak a magam árulója lennék, azé is, akihez beszélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.