Szerző: Mayer Máté
2017.09.15.
A példa kedvéért vegyük sorra kis hazánk állapotát. Ha a lelki betegséget, mint mutatószámot vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy egyidejűleg a lakosság nagyjából 20-40 százaléka szenved valamilyen lelki betegségtől – a legtöbben szorongásos zavartól, hangulatzavartól és/vagy valamilyen függőségtől –, aszerint, hogy milyen statisztikákat veszünk alapul. Mivel pszichiáterhez, vagy pszichológushoz fordulni sok helyen még mindig szégyenletes dolog, ezért az egészségügybe bekerült betegek száma igen pontatlan adat – pláne, hogy aki teheti, inkább magánrendelésen keres segítséget, így nem is kerül be ezekbe a statisztikákba. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy hányan szednek olyan gyógyszereket, amik pszichés zavarok tüneti enyhítésére használatosak, illetve hányan kezelik magukat alkohollal, vagy drogokkal, akkor meg azok a személyek maradnak ki, akik kizárólag pszichoterápiával, vagy valamilyen alternatív gyógyászati irányzattal próbálják orvosolni a nehézséget. Amennyiben viszont mindhárom irányból közelítünk és esetleg mellé vesszük az öngyilkossági statisztikát, a hajléktalanok számára vonatkozó adatokat és a kriminalisztikai statisztikát is – hisz aki az utcán él, vagy törvényt szeg, a legtöbb esetben mentálisan sem egészséges, de erről majd később – akkor már egészen jó közelítést kapunk.
Anno az egyetemen, már nem emlékszem, melyik tankönyvben, de találkoztam olyan adattal is, hogy a fejlett nyugati országokban szinte mindenki szenved élete során hosszabb-rövidebb ideig szorongásos tünetektől, vagy a hangulatzavar valamelyik formájától. Tehát ha épp most nem is beteg, jó eséllyel az volt, vagy az lesz. Ebből pedig az következik, hogy az ipari társadalmak vagy nagymértékben betegek, diszfunkcionálisak, vagy ez az egyéni élet természetes része, a személyiségfejlődéshez szükséges és elég csak azokra az emberekre koncentrálni a társadalom megítélésénél, akik tartósan ragadnak benne ilyen állapotokban.
A magam részéről egy kombinált megközelítést tartok a legszerencsésebbnek, értem ezalatt, hogy fontosnak tartom annak a vizsgálatát is, hogy a fogyasztói társadalom hogyan jutott oda, hogy szorongóvá és/vagy hangulatzavarossá teszi a tagjai jelentős részét, másfelől a nyugati társadalmakat egymáshoz viszonyítva az is kirajzolódik, hogy közülük melyek működnek élhetőbben és melyek diszfunkcionálisabban.
Úgy látom, hogy a ’70-es évek második felétől–a ’80-as évek elejétől, mikor sok nyugati ország politikájában a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus került előtérbe és az új vezetők úgy döntöttek, hogy leszámolnak a jóléti állam eszméjével – lásd pl. Margaret Thatchert, vagy Ronald Reagant – a szolidaritás, mint érték is háttérbe szorult, míg a skandináv államokban továbbra is fontos érték maradt. E két út eredményeit nézve azután jól látszik, hogy az északi országok polgárai ma jóval elégedettebbek az életükkel, összességében pszichésen jobb állapotban vannak és az oktatási rendszerük mindenki másnál sikeresebbnek tűnik az összehasonlító vizsgálatokban, míg a piacpártibb államok mindkét szempontból lemaradóban vannak. Hazánk a rendszerváltás után ez utóbbiakhoz csatlakozott, megspékelve poszt-szocialista örökségünk megannyi sajátosságával.
Ha pedig kizárólag a többi, hozzánk hasonló úton járó állammal vetjük össze a magyar adatokat, akkor úgy tűnik, hogy akár a fent említett statisztikákat, akár az elégedettségi mutatókat vizsgáljuk, Magyarország a többi piacpárti országhoz képest is jellemzően az alsó harmadban van lelki egészség tekintetében.
De a pszichés állapothoz más oldalról is közelíthetünk. Egy társadalomról nem csak az mond el sokat, hogy milyen arányban betegszenek meg a tagjai, de az is, hogy azután mit kezd ezekkel az emberekkel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.