Szerző: Karafiáth Orsolya
2017.09.09.
Stohl nemrég egy hetilapban bátor dolgot mondott.
Legszívesebben ordítanék, de nem merek.
Ezt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, és ez így, kimondva, épp az ő ajkai közül kiröppenve tényleg már-már ordításnak tetszett.
Ám, aki figyelt az apró betűs részre, már ott kiszúrhatta, hogy Buci belengette: van az a pénz, persze hogy van, és igen, alaposan megforgatná ugyan a fejében, hagyná-e, ha, de valószínűleg és sok pénzért persze, mindent, azt is.
Nem is hiszem, hogy bárki megdöbbent azon, hogy nem sokkal e nagy szavak után aláfirkantotta közkedvelt nevét a TV2 szerződésajánlatára.
A támadásokra most pedig a maga módján válaszol. Először is belesóhajtja a Nagy Bulvárlap riporterének fülébe, mily szörnyű, hiszen neki, a szórakoztatás felkent papjának nem könnyű a helyzete, mert igen rossz az, hogy van ez a probléma. Mármint hogy döntéseket kell hozni.
Mert, bizony, ma politikai állásfoglalás ide vagy oda szerződni.
Szörnyű, hogy idáig jutottunk? Igen, szörnyű. Kétséges, hogy ez mégis megtörtént? Nem, nem kétséges.
Minden magát valamire is tartó embernek alaposan mérlegelnie kell tehát a szereplései, munkái kapcsán, hogy mennyit vállalhat (mennyit tart bevállalhatónak). Azt – hogy ismét a Nagy Színészt idézzem – „erkölcsileg, művészileg, vagy akár megélhetési szempontból” mi fér még bele.
Mielőtt elvesznénk a részletekben, közbe kell biggyeszem, hogy döntéseket eddig is kellett hozni, eddig sem ment el az ember fia/lánya akárhová.
De az a helyzet valóban először állt elő hosszú idő óta, hogy egy réteg kisajátított gyakorlatilag minden médiumot, és csak azokat tömi pénzzel, melyek kedvesek a szívének. Mindezt értve és tudva (mindezek előtt fejet hajtva) Stohl érve, hogy valamiből élnie kell: megáll...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.