Szerző: Lakner Zoltán
2017.09.08.
Leszámítva a Momentumot, a baloldali és liberális ellenzék vitája valójában az összefogás hogyanjáról és erőviszonyairól szól. A kicsinyesnek tűnő, sokszor tényleg hisztérikus mószerolásba átcsapó viták megúszhatatlan részletkérdések körül lángolnak fel.
Mondhatja például a lapunknak adott interjúban nagyvonalúan a DK-alelnök Molnár Csaba, hogy a listavitát félretéve tíz nap alatt meg kellene állapodni az egyéni kerületi jelöltekről, nyilván ő is tudja: vegyes választási rendszerben az egyéni jelöltállítástól függ a listaállítás, egyik a másik nélkül nem hozható tető alá. A tárgyalási felhívás tehát nem bontja ki az igazság minden részletét, habár kétségtelenül ráirányítja a figyelmet az egyéni kerületi egyeztetés, amúgy mindenki által elismert fontosságára. Egyúttal lehívja az ászt, tudniillik az az ellenzéki szervezet jut kommunikációs előnyhöz, amely úgy védi a saját érdekét, hogy közben az együttműködés élharcosának látszik. Ezt a hadállást csak az tudja elfoglalni, akibe szorult politikai ügyesség. A DK érdeke most az, hogy elismertesse listaállító státuszát: az MSZP és az LMP mellett ők sem másokhoz akarnak csatlakozni, hanem hozzájuk lehet bekéredzkedni.
A közös vagy külön listán kívül az összefogásvita másik valódi tétje a szövetségbe hívott szervezetek köre. Hangulatjavító intézkedésként fontos lehet az egyszázalékos szervezetek felcsatlakozása a nagyobbakhoz, hiszen akár néhány százaléknyi voks is fontos szerepet játszhat a végelszámolásnál. A kis pártok által hozott népszerű személyiségek vagy az általuk képviselt szellemi muníció sem alábecsülendő. Velük azonban összességében még mindig csak a 2014-es összefogás(ok) újradrótozásáig lehet eljutni (a DK-val szövetségre lépő MoMa nem indult az előző parlamenti választáson, de Bokros Lajos az ellenzék közös főpolgármester-jelöltje volt 2014 őszén)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.