Szerző: Kerékgyártó István
2017.09.11.
Gyerekkori barátomtól, aki harminc éve Japánban él, kérdem, mert nemrég hazalátogatott egy konferenciára:
Na, mi érdekel? Hova vigyelek?
Felcsútra, feleli gondolkodás nélkül, a Pancho arénába, mellette a parasztházzal, teszi hozzá.
Nézem az arcát, komolyan gondolja-e, de folytatja: olvasom a magyar netes sajtót, mindent el tudok képzelni, de ezt nem, ezt látni akarom, mutat két ujjával a szemére, ilyen a világon nincs, ez az igazi hungarikum.
Rendben, még én sem jártam ott, egyezek bele.
Vasárnap délelőtt indulunk, alig fél óra az út.
Végighajtunk a falun, takaros, aztán visszafordulunk a stadionhoz és a labdarúgó akadémiához. Belépünk az akadémia előterébe vezető nyitott kapun, bent három középkorú pár ácsorog, bólintunk, ők is bólintanak, várakoznak, csatlakozunk hozzájuk, anélkül, hogy tudnánk, mire várunk.
Hamarosan érkezik egy húsz-harmincfős csapat, mondják, eddig rossz kapunál álltak, és jó, hogy megvártuk őket. Előkerül egy harmincas férfi, az akadémia nevében köszönt bennünket, örül, hogy eljöttünk, hogy megnézzük a stadion különleges és exkluzív helyiségeit a díszpáholytól az öltözőig, a sajtótájékoztató-teremtől az elnökségi tárgyalóig, hogy
megcsodáljuk Puskás Ferenc érmeit, a Real Madridban viselt mezét, Feri bácsi szobrát,
hogy megnézzük, hol laknak az akadémisták, és betérünk a futballközpont kétszáz éves kápolnájába. És mindez csupán ezer forint, diákoknak és nyugdíjasoknak ötszáz.
Mázli, súgja a barátom. És igaza van, fogalmunk se volt, hogy pont egy profi vezetésre érkezünk; a kalauzunkról látszik, hogy érti a dolgát. Már nyúlok is a pénztárcám után.
Indul az egyórás túra, a férfi magyaráz, adomázik, mi, látogatók, isszuk a szavait, miközben a többieket figyeljük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.