ÉRTED JÖTTEK, NEM ELLENED - AZ MTA ÉS A LUKÁCS ARCHÍVUM

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
- SZABADPOLC
Szerző: Agárdi Péter–Kardos András–Mesterházi Miklós
2017.09.14.

A Magyar Tudomány (az MTA folyóirata, a továbbiakban MT) augusztusi száma egy kisebb blokkot szentelt Lukács Györgynek, pontosabban a még áprilisban The Legacy of Lukács címmel megrendezett budapesti konferenciának. S ez voltaképp szép gesztus volt a laptól, hiszen az Akadémia maga (így tűnt) mintha nem igazán tudott volna a konferenciáról, noha észrevehetetlennek nem volt mondható – vagy száz előadás hangzott el, és a világ négy sarkából érkeztek a hallgatók is, tekintélyes tudósok és imponálóan sok fiatal –, és a konferencia egy olyan, Magyarországon ugyan nem igazán ismert, de a nagyvilágban valamelyes hírnévre vergődött valakinek a műveiről szólt, aki egyszer régen rendes tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. A szóban forgó blokkban a hazai főszervező, Kelemen János számolt be magáról a konferenciáról, és a lap, mintegy illusztrációképp, közölte Heller Ágnes előadásának magyar változatát. Közölte továbbá Monok Istvánnak, az akadémiai könyvtár (MTA KIK, a Lukács Archívum felettes szerve) főigazgatójának – mint utóbb kiderült, felkérésre írt – cikkét Az emlékezet közgyűjteményi megőrzése. Lukács György hagyatéka kapcsán címmel. Az utóbbi írás első ránézésre nem tűnt a tárgyba vágni, és valamiképp a hangneme is disszonánsan hathatott az olvasóra, tekintve, hogy ilyen alkalmakkor a szerzők jobbára dicsérni, nem temetni jönnek Cae­sart, de a dolog nem megfejthetetlen: a szóban forgó konferencia (erre Kelemen cikke is utalt) nem utolsósorban tiltakozás volt a Lukács Archívum fölszámolására szőtt akadémia tervek ellen, amelyek a leghevesebb fölháborodást váltották ki szakmai körökből, de a szakmai köröknél szélesebb publikumból is. Ha a konferenciát magát nem is, ezt az Akadémia észrevette, Monok írása ennek köszönhető, így is olvasandó: a lukácsi hagyaték iránt tanúsított akadémiai figyelem és gondoskodás foglalataként. S mint ilyen – végül is az Akadémiáról van szó – a dolog tán egy szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthat, mint az MT publikuma, amelyik különben is megfosztatott attól, hogy mérlegre tegye a főigazgató cikkének érveit: a lap Kelemen János kérését, hogy néhány helyreigazító megjegyzést fűzhessen Monok írásához, elutasította.

A főigazgató cikkének látomásos nyitó bekezdései, amelyekben inkvizítorok bukkannak föl, hogy a mai újságírásban keljenek új életre, a politikai korrektség diktatúráját ültetve az emberiség nyakába, rejtelmesnek tűnhetnek, de azért nem megfejthetetlenek. Nem kevesebbet állítanak, mint hogy az az általános viszolygás, amely az Akadémia tervét fogadta, hogy beszegezi a Lukács Archívum ajtaját, meg hogy az Akadémia ezt a tervet a lukácsi hagyaték megmentéseként próbálta föltálalni, valamiféle összeesküvésre vall, újságok, újságírók (és filozófusok? esztéták? társadalomtudósok?) összeesküvésére, hogy hazugságokkal mocskolják be az ártatlanságot magát. Nem csekélység. Nem csekélység tájékozatlan aggodalmaskodásnak deklarálni hozzáértők sokaságának megdöbbent értetlenségét, nem csekélység a lukácsi hagyaték elzárásának, az eltitkolás és a privilégiumokkal való visszaélés elegyének nyilvánítani a Lukács Archívum több évtizedes ténykedését. És a lukácsi hagyaték megmentésének mutatni, ami ígérkezik – az sem kicsinység. Amiért is ebben az írásban engedtessék meg kissé a háttérbe szorítanunk az akadémiai udvariaskodást („Uram, lángész lobog Önben. / Uram, Önben nemkülönben”), és kicsit sarkosabban fogalmaznunk.

Monok főigazgató kétségkívül részletesebben nem tud semmit a Lukács Archívumról, mint elődje a főigazgatói székben, az, aki az Archívum összes maradék tudományos munkatársát szélnek eresztette, és aki egyetlen archívumi látogatása alkalmával, kissé elszakadva a kíséretét alkotó többi akadémiai hatalmasságtól, megállt az egyik szoba ajtajában, és szemét tűnődve arra a plafonig érő, egész falnyi beépített lemezszekrényre függesztve, amely az Archívum létrejötte óta Lukács kéziratait és levelezését őrzi, inkább kijelentette, mintsem kérdezte, hogy „ugye, itt kéziratok nincsenek?” Monok részletesebben nem tud semmit, de ez nem javít a dolgon. Számos ponton állít valótlanságot, olykor téved, máskor szándékosan vezeti félre olvasóit, ezzel súlyosan inszinuálva a Lukács Archívumot mint intézményt, illetve valaha volt munkatársait. Az alábbiakban kénytelenek vagyunk a szövegkörnyezetből kiragadni a cikk egyes állításait, de az olvasó könnyedén a körmünkre nézhet: http://www.matud.iif.hu...

ITT OLVASHATÓ