Szerző: RADNÓTI ANDRÁS
2017.09.26.
Két nappal a német választások után a megújuló EU-nak nem annyira a tartalma, mint inkább a formája a fő kérdés. Visszaüthet az eurofób retorika, ha az EU külső körébe szorulunk a reformok után. Vélemény.
Európában eluralkodott az érzés, hogy történelmi lehetőség áll előttünk. Az EU félig-meddig kilábalt a gazdasági válságból, újra dinamikusan növekszik. A migrációs nyomás részben a Törökországgal kötött megállapodásnak, részben a közel-keleti folyamatoknak köszönhetően – legalábbis pillanatnyilag – alábbhagyott. A Brexit-tárgyalások gyors elakadása sok reményre nem ad okot, de – mint Theresa May múlt heti beszédéből kiviláglott – még néhány év laufot alighanem adnak maguknak a felek. Közben pedig – és ez talán a legfontosabb: a hangulati elem – az egy évvel ezelőtt borús előrejelzések sorának talajt adó populista hullám alábbhagyott.
A zöld győzelemmel az osztrák elnökválasztáson, a liberálissal a holland választásokon, főleg pedig Emmanuel Macron májusi megválasztásával pozitív energia öntötte el az EU-t. Itt van tehát a lehetőség, szűrik le a tanulságot Nyugat-Európában, hogy huszárvágások sorával megoldják azokat a strukturális problémákat, amelyeket a válságok felszínre hoztak. Ez praktikusan mélyebb integrációt jelent egy sor területen, így a pénzügyekben, a bevándorlásban, valamint a kül- és biztonságpolitikában. Elvégre – teszik hozzá közhelyesen – az európai integráció minden löketét egy válság adta.
Azonban hiába látszik erősnek a Macron–Merkel-tandem, kezdettől egy sor praktikus vita feszíti a kapcsolatot. Ráadásul a berlini koalíciós tárgyalásokbanis fontos nézeteltérések jöhetnek felszínre az EU reformjával kapcsolatosan. Macron javaslatainak jelentős része, így például a nagy, különálló eurózónás költségvetés és pénzügyminiszter a fontolva haladó németeknek túl sok, túl gyors. A liberális FDP, Merkel egyik valószínű koalíciós partnere erőteljesen ellenzi az eurózóna-beli kockázatközösség új formáit.
Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker reformjavaslatait, különösen a nemzetek feletti kormányzást megvalósító Bizottság és a nemzetek közötti egyeztetés fórumául szolgáló Tanács elnökségének összevonását szintén gyanakodva szemlélik Berlinben. Németország egyfelől az EU-beli autoritása megkérdőjelezésére érzékeny, másrészt a rosszabbul teljesítő déli tagállamok szubvencionálását szeretné elkerülni.
Hogy tehát az európai integráció milyen lépésekkel halad előre az elkövetkezendő hónapokban és években, jórészt attól függ majd, hogy Macron és Juncker javaslatai közül mi megy át Berlinen, illetve, hogy az új német kormány milyen saját kezdeményezésekkel rukkol elő. Egyelőre csak javaslatok vannak — és a koalíciós tárgyalások bizonytalansága ellenére mindent eluraló érzés, hogy most haladni kell az integrációval. Azért kell, mert a magországokban érzik, amire Orbán is gyakran rámutat: Európa nem elég erős. Sem ahhoz, hogy hosszú távon versenyképes maradjon, sem ahhoz, hogy a tömeges bevándorlás jelentette kihívásokat hatékonyan kezelje. És ahhoz sem, hogy a növekvő orosz befolyással és globális instabilitással felvegye a kesztyűt, amikor az amerikai biztonsági garancia gyengülni látszik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.