AZ EGYENLŐTLENSÉG PSZICHOLÓGIÁJA - MI IS AZ A SZOCIALIZÁCIÓ?

NÉPSZAVA ONLINE - SZÉP SZÓ
Szerző: Csányi Gergely
2017.09.16.

Csak rajtad áll! Ha igazán akarod, ha mindent megteszel érte, akkor meg tudod csinálni!” – hallani sokszor. Igaz ez? Tényleg minden csak az egyénen múlik? Ha mégsem sikerül valakinek, azért csak ő a hibás? Csak magát okolhatja? És ha így van, hogy jön létre az, akit okolhat, vagyis, akit úgy hív, „én”?

Az egyén

Általánosan elterjedt nézet, hogy az egyén olyan, amilyennek született. „Kutyából nem lesz szalonna” – mondják. Emellett szintén elterjedt nézet, hogy a kapitalista berendezkedésben az egyén saját szerencséjének kovácsa. Mivel mindenkinek lehetősége van megcsinálni a szerencséjét, beteljesíteni a vágyait, aki mégsem képes rá, az csak magára vethet: minden bizonnyal lustának vagy butának született. A neoliberális ideológia – mely magába olvasztotta a ’68-as diákmozgalmak társadalomkritikáját és szabadságvágyát – a szabadság ideológiája. A neoliberális berendezkedés azzal legitimálja magát, hogy mindenkinek van lehetősége, szabadsága arra, hogy megvalósítsa a vágyait, a terveit, az álmait. Ideális emberképe a szabad, mondhatni felszabadult vállalkozó és fogyasztó. Mindig kész új kalandba, új projektbe, új vállalkozásba belefogni: nem ijed meg a kihívásoktól. Az ilyen ember jellemét tekintve kreatív, autonóm, bátor, tettre kész és szorgalmas. Ebből következik, hogy a neoliberális berendezkedés az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket egyéni rossz képességek vagy jellemhibák következményének tekinti. Ostobaságnak vagy lustaságnak. Ahogy Lázár János mondta pár évvel ezelőtti nyilatkozatában: "(…) akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér (…)".

Ezekkel a meggyőződésekkel szemben én – szociológusként – azt állítom, hogy az a valaki, akinek magunkat mondjuk, az énünk, eleve egy társadalmi lehetőség-struktúrában jön létre. E lehetőségeket egészen gyermekkorunktól a magunkévá tesszük és ezek alapján jönnek létre vágyaink, céljaink, motivációink és bizonyos szintig képességeink is, tehát „amit otthonról hozunk”, az meghatározza az életpályánkat. Ahogy Pierre Bourdieu francia szociológus nevezi: ez a habitus. Habitusnak hívjuk azt, amivé a körülményeink formálnak minket, és ahogy mi vagyunk képesek formálni a körülményeinket. Azokat a külső körülményeket, amelyek közé megszületünk, magunkévá, a személyiségünk részévé tesszük egészen születésünktől. Amikor cselekszünk, tehát megpróbáljuk elérni a céljainkat, és ennek érdekében használjuk képességeinket, újratermeljük ezeket a struktúrákat. Hogyan is működik ez?

ITT OLVASHATÓ