- SZABADPOLC
Szerző: Sausic Attila
2017.09.22.
Az állatvilágban mindenre található példa, de az egyik jellemző forma a nőstények egyenlőtlen elosztása a hímek között. Az utóbbiak egymással folytatott harca hierarchia kialakulásához, az erősebb kutya közmondásos önérvényesítéséhez vezet. Ezért éli le az elefántfókák túlnyomó része agglegényként az életét, miközben néhányan dúskálnak a nőstényekben. Ám ha a nőstények szabadon választhatnak, a megtermékenyítés reményében maguktól is az így vagy úgy feltűnő, s ezért a legjobb géneket sejtető hímek, a leghosszabb faroktollat növesztő özvegypinty vagy a leghangosabban brekegő ökörbéka köré csoportosulnak.
A háremtartás, szakkifejezéssel poligínia, fajunktól sem idegen, s ha eltekintünk néhány viszonylag újkeletű kifogástól, nem látható be, miért lenne rosszabb a nők számára osztozni egy férfin jólétben és biztonságban, mint egyedül küszködni egy másikkal a nyomorúságban. A hímnemen belüli hierarchia és azon feltétel mellett, hogy egy férfi csak korlátozott számú nőt tud eltartani és őrizni, valószínűleg már kezdetben úgy volt, mint manapság: voltak néhányan, akiknek több, sokan, akiknek egy, és nem kevesen olyanok is, akiknek egy nő sem jutott.
Tudjuk, hogy van ez alkalomadtán: amíg a férfit elsősorban azok a képek kergetik őrületbe, amelyek idegen hímvessző meghitt társaságában jelenítik meg képzeletében hitvesét, a nőt inkább az tölti el vad fájdalommal, hogy férje tán elhidegült tőle, s ezentúl másra pazarolja gondoskodását. Biológiai nyelvre fordítva a féltékenységet, génjeik mást és mást jeleznek legfőbb veszélyként: a nő az utódokat nevelő családi fészek, a férfi viszont ivarsejtjeinek jövője miatt retteg.
A monogámiáról szólva gyümölcsöző megkülönböztetni annak két oldalát, az együttélésben tanúsított kitartást és a szexuális hűséget. A különbséget Peter Kappeler szociálbiológus így foglalja össze: „A párkapcsolat fogalma csak azt írja le, ki kivel él. Nem szól arról, ki kivel párosodik, és végképp nem arról, hogy ki kivel nemzi az utódokat.”
Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok, s különösképpen a bonobók nem titkolják buja és élveteg mivoltukat. Az ember viszont olyan állat, amely képes – nem ritkán sikeresen – fellázadni génjeinek hatalma ellen. Ez azután igen sok zavart okoz a fejében, egészen addig, hogy azt képzeli, a benne ható biológiai törvények nem is léteznek, vagy figyelmen kívül hagyhatók. Kétségkívül akadnak olyanok, akik ellenállnak a kaland csábításának. Csakhogy, mint Alfred Pauls berlini pszichológus hosszú évek tapasztalata, a pácienseivel folytatott számtalan beszélgetés alapján megállapítja: „A fejében senki sem hűséges.”
A madárvilág néhány évtizede még a monogámia birodalmának, a természet útmutatásának számított. Mennyi megható kép a fészekrakástól az éhes fiókák etetéséig! Ámde a nyolcvanas évektől a genetikai ujjlenyomatok szárnyas körökben is igazolták a népi bölcsességet: csak az anya a biztos. Mert papa nem csupán férgekre vadászik a távolban, s mama, amíg a fészken gubbaszt, kedves látogatókat fogad. Mint kiderült, az indigópintyek fiókáinak jó egyharmada nem az őket tápláló apáktól származott! Ne hallgassuk el ugyanakkor, hogy pintye válogatja: a zebrapintyek esetében csak két százalékot ért el ugyanez az arány.
Az embernél érthető módon nincsenek reprezentatív felmérések a kakukkgyerekek arányáról. A huszadik század második feléből rendelkezésre álló adatok alapján a liverpooli John Moores Egyetemen kiszámoltak ugyan egy átlagot, a szokásos, 10 százalék körüli becsléseknél jóval alacsonyabbat, 3,7 százalékot. De akárcsak a pintyek esetében, ez az átlag is túlságosan eltérő helyzeteket foglal össze. Így például a zebrapintyekkel rokonítható zsidó rabbik 0,4 százaléka nevelte csupán idegen apa gyerekét, miközben az indigópintyként viselkedő angol bányászcsaládokban az utódok közel harminc százaléka volt köszönhető a férjek eltérő műszakbeosztásának.
Mint e példákból látható, a nő csapodár természetének kordában tartására a totális ellenőrzés a legbiztosabb módszer, amire pedig szigorú vallási előírások teremtik meg a leghatékonyabb feltételeket. A legjobb, ha ki se megy az utcára. S még hogy egyedül! Mivel a zebrapintyek nem vallásosak, a hímeknek más módszert kell alkalmazniuk, s valahonnan tudják, amit laboratóriumi kísérletek is igazoltak: annak van legnagyobb esélye a szaporodásra, amelyik utoljára párosodott a nősténnyel a tojásrakás előtt. Mint kimutatták, az utolsó aktus termékenyítette meg a fészekben található tojások 84 százalékát. Ha tehát a zebrapinty hímje rajtakapja amúgy hű társát egy futó kalandon, nyomban magáévá teszi, és hazatérése után is első dolga annak megbúbolása. Lehet, hogy mással közösülő párjának látványa vagy a viszontlátás öröme ösztönzi, ám biztos, hogy ez a legjobb módszer génjeinek továbbadására.
A távollét a férfit is hasonló intézkedésre serkenti, ráadásul tény, hogy az átadásra kerülő spermiumok tömegét nem egyszerűen az utolsó párosodás óta eltelt idő, hanem különösen az növeli akár a szokásos mennyiség közel háromszorosára, ha a férj hosszabb ideig nem is találkozott a feleségével. Ez az öntudatlan igyekezet az időközben esetleg befurakodott konkurens ondósejtek elsöprésének szándékát sejteti, s a gének álláspontját tükrözi: a bizalom szép dolog, csak nem árt megtámogatni tekintélyes spermamennyiséggel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.