"SZŰNJÉK MEG AZ ELHANYAGOLTSÁG ÉS A REND NÉLKÜLISÉG" - AZ OLASZ-TÖRÖK HÁBORÚ

444.HU
Szerző: Csernyánszky Pál
2017.08.12.

A mai Líbia a XX. század elején három vilajetre oszlott: Tripolitániára, Kirenaikára és Fezzánra. Ezek a XVI. század közepén kerültek török fennhatóság alá (a máltai lovagoktól vették el, akiknek V. Károly adományozta 1530-ban), amely az évtizedek folyamán fokozatosan lazult és a XVIII. század elején de facto el is szakadt a szultántól. Az 1830-as években a francia terjeszkedés miatt az akkori uralkodó török csapatokat hívott segítségül országa megvédéséhez, de nagy meglepetésére a törökök a rendcsinálás után nem vonultak ki, hanem visszaállítottak a szultán uralmát. Az ország belső területeire ez azonban nem terjedt ki, itt az 1840-es években a Mohamed asz-Szanúszi által alapított és az ő nevét viselő szunnita rend irányított mindent. Ettől függetlenül a törökök többé-kevésbé nyugodtan uralhatták volna az országot, de új versenyző jelent meg a színen. 

Olaszország a korszakban súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal nézett szembe. Ezekre még az 1880-as évek egyik miniszterelnöke, Francesco Crispi találta meg a megoldást vagy legalábbis az elterelést ezekről: gyarmatokra van szükség. Először Etiópiát vették célba; mérsékelt sikerrel. A XX. század elején a török uralom alatt álló afrikai területeket nézték ki maguknak. Az olasz közvélemény ráébredt, hogy szükségük van egy „negyedik tengerpartra” (az Adria, a nyugati tengerpart és Szicília mellé) és ez Észak-Afrikában van. Akárcsak Mussolini a harmincas években, a diplomaták azzal kezdték, hogy lepapírozták a dolgot a térségben érdekelt nagyhatalmakkal. A támogatás elnyerése érdekében még külpolitikai irányváltásra is hajlandóak voltak.

Az ország bennmaradt a hármas szövetségben (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország), de ugyanekkor Franciaország és Anglia felé is tapogatózott. 1900. december 16-án egyezményt írtak alá Franciaországgal az észak-afrikai érdekszférákról. A francia-angol szövetségkötés után London is hagyta, hogy Olaszország (ha nem sérti az angol érdekeket) azt csináljon, amit akar. 1909 októberében az orosz cár és külügyminisztere római látogatását követően II. Miklós is szabad kezet adott az olaszoknak (cserébe diplomáciai támogatást kapott a tengerszorosok ügyében). Ami a hármas szövetséget illeti, a Monarchia úgy vélte, az észak-afrikai terjeszkedés nem mond ellent az alapokmánynak. A németek (és tulajdonképpen mindenki más) figyelmét pedig a marokkói válság kötötte le (Németország kárpótlást követelt, amiért Marokkó a francia érdekszférába került).

1911. szeptember 28-án Olaszország ultimátumot intézett a törökökhöz...

ITT OLVASHATÓ