Szerző: Lengyel László
2017.08.26.
Értjük, értjük, válaszolta erre a választó, de mi a jövő? Értjük a ti jövőtöket, de mi a mi jövőnk? Mi a gyerekeink és unokáink jövője? Mi az országé? Lesz itt végre béke és nyugalom? Biztonság és átlátható szabályok? Lehet, hogy mégis Berlinben és Párizsban, Londonban és Linzben van a jövő? Mit tegyünk, ha az ország ura nem érti a netet, a fiatalokat, jaj, talán a jövő világát se? Lehet, hogy az egészségügyünkben és az oktatásunkban kellene látni a jövőnket, s nem a felcsúti stadionban, a budai palotában, az óriás pocakon feszülő csíkos ingben és a kolbásztöltésben? Lehet, hogy így a jövőnk a még súlyosabb egyenlőtlenség? Senki nem törődik a mi gyerekeinkkel, csak a hatalom urai a sajátjaikkal? Százezrek kezdték Európában keresni a jövőjüket, mert nem látták a magyarországi távlataikat. De 2017 tavaszáig általános volt a tanácstalanság. Talán az illiberalizmusé és a nacionalizmusé, a tekintélyelvűségé és a populizmusé a jövő, Orbán és Erdoğan, Putyin és Trump, a Brexit hozzák az új világ szabályait. Talán szétesik az Európai Unió és eljön a nemzetállamok kora. Csakhogy egymás után derült ki országról országra, hogy se a Brexit, se Trump nem hoz eredményt, se Erdoğannak, se Putyinnak nem nyílik nagyobb politikai és gazdasági tér. A korrupt tekintélyelvű rendszerek korlátai megmutatkoznak.
Nincs veszélyesebb egy rendszer számára, mint amikor elveszti a jövőjét. Amikor Brazíliában, Dél-Koreában és Pakisztánban a korrupt elnököket a társadalmi nyomás és az igazságszolgáltatási rendszer együttese lemondásra kényszeríti. Amikor Ahmet Davutoğlu török miniszterelnök a lemondást választja, mert nem akar tovább menni Erdoğannal a tekintélyelvűség, a korrupció és az Európa-ellenesség útján. Amikor kongresszusi képviselők, szenátorok, miniszterek és fehér házi tisztviselők mennek szembe a felelőtlen amerikai elnökkel. Amikor a „brexiterek” kisebbségbe kerülnek és a May-kormány alig marad lábon. Az Orbán-rendszer a CEU, Soros és Brüsszel elleni kampányával és a nyíltan vállalt „miénk itt minden” arcátlansággal eldöntötte az ország jövőjét. Megüzente: nekünk van jövőnk, nektek nincs. Ezzel új várakozásokat ébresztett nemcsak a külső, ellenzéki, hanem a belső, rendszeren belüli ellenállással szemben is.
Kevés nehezebb dolog van, mint szembefordulni saját politikai oldalunkkal. Elgondolni, kimondani, hogy akikre szavaztunk, akikben hittünk, akikre az ország jövőjét bíztuk és akikért kiálltunk, csalódást okoztak, elvesztették a hitelüket. Dehogyis megy ez a csalódás végbe gyorsan és könnyen. Hiszen saját magunkkal is szembe kell néznünk. Miért és hogyan támogattuk azokat, akikkel ma már nem értünk egyet? Elveszteni Európát, szakmai hitelünket, emberi tisztességünket. Elveszteni gyerekeink megbecsülését. Te ezekkel vagy? A politikai válás különösen nehéz, ha a politikai mezőben izzó a gyűlölet: minden egyes bíráló szó, gesztus segíthet a másik tábornak. Hogyan mondhatná ki ugyanazokat a szavakat egy republikánus, amit egy demokrata mondott minden nap? Hogyan tudod úgy elmondani bírálatodat a baloldallal szemben, hogy ne segítse a jobboldalt? Tudom, mekkora belső meghasonlást okozott Gyurcsány 2006-ban a baloldalon, s mennyire nem volt könnyű kimondanom, a se Gyurcsány, se Orbán mondatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.