Szerző: Sacha Bat
2017.08.01.
Margit nénikém hataloméhségében nem ismerek magamra. A nemzetiszocializmussal való rokonszenvezésében pláne nem. És nem ismerek magamra nagyanyámnak a feudális Magyarországért érzett gyászában, és a haza és a rend utáni vágyódásában sem. Ám a gyengéiben igen.
Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Nem, de minek is tettem volna? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.
Valóban?
Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Nem, de minek is tettem volna? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.
Valóban?
Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci
konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben.
És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom
el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy
Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos
elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be,
Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá
a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen.
De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként kellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális?
Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott
dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem
lennénk-e valamennyien tettestársak?
Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen
mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg.
Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott
dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem
lennénk-e valamennyien tettestársak?
Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen
mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg.
Nem?
Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó,
hogy mentsük az irhánkat? Nem vagyunk-e szimanovszkijok és böhmék, nincs-e
mindannyiunkban egy kis Margit néni?
Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk
senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek,
mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég
egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket
is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek – vagy csak
álltunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon
kiálltunk volna mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk
volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda?
Minek?
Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk,
pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők
visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és
amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn,
ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem
olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man
fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.
De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket,
blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy
nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a
főnökének a véleményét?
Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És
mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?
Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó,
hogy mentsük az irhánkat? Nem vagyunk-e szimanovszkijok és böhmék, nincs-e
mindannyiunkban egy kis Margit néni?
Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk
senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek,
mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég
egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket
is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek – vagy csak
álltunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon
kiálltunk volna mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk
volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda?
Minek?
Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk,
pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők
visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és
amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn,
ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem
olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man
fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.
De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket,
blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy
nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a
főnökének a véleményét?
Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És
mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?
Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási
csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy
kérdést: „Képes lennél zsidókat bújtatni?”, majd alá a választ: „Nem.”..."
csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy
kérdést: „Képes lennél zsidókat bújtatni?”, majd alá a választ: „Nem.”..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.