Szerző: Nagy Bandó András
2017.08.05.
Húsz-harminc éve még azzal tréfálkoztunk, hogy egyre többen építtették meg maguknak (és családjuknak) a földrengésbiztos kriptát. Azt tudtuk, hogy a fáraóknak sikerült, ezredévek óta állnak a piramisok, végtére is elég jó kis „kripták” lettek, Egyiptomba zarándokol a világ, hogy lássa, amit látnia kell, tényleg ott állnak, hatalmas kövekből építve. Nemcsak a fáraó, hanem az építés titkát is magukba zárták, hányan és hányan próbálták elmagyarázni, kik és hogyan, milyen technikával és energiát beleadva húzták föl ezeket az elképesztő kolosszusokat.
Ma már a kriptákon túl vagyunk, akinek futotta rá, megcsináltatta, a szegényebbeknek meg valahogy majd kiszorítja a család, fakeresztre mindenképpen futja, végtére is, amikor fölöttük az ibolya, majdnem mindegy.
Mifelénk a felsőbb tízezer, a fejlett nyugaton (értsd: a vadnyugaton) meg a felső egy százalék most nem a meghalás utáni halhatatlanságra, nem a márványkriptákra költ, hanem az élet meghosszabbítására, nevezzük nevén: egy világkatasztrófa utáni életre, a túlélésre.
Képzeljünk el egy méretes apokalipszist, melyre rámegy az egész világ, a Föld nevű bolygó, és persze a hétmilliárdnyi földlakó. Nos, a kivételezettek (ebben is vannak egyenlők meg hát egyenlőbbek) nem akarnak rámenni, ők meg akarnak maradni, túl akarják élni a katasztrófát. Hogy mit lehet ezért tenni? Semmi különöset: meg kell venni egy rendes kis bunkert, kerül, amibe kerül.
Hogy a pénz nem minden, tudjuk, azt is tudjuk, akinek sok pénze van, annak észből is több jutott (lám, Mészáros Lőrinc is okosabb lett Zuckerbergnél), de mondjuk ki azt is: ma már ez sem teljesen igaz.
Végtére is mennyi esze lehet annak, aki 4 és fél millió dollárt fizet ki egy apokalipszisbiztos bunkerre?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.