Szerző: Karafiáth Orsolya
2017.08.26.
A mama mindig kiabált a telefonba – hiszen olyan messze vagyok! A mama mindig könnyekig hatódott, ha külföldről hívtam, hiszen az annyira, de annyira drága, jaj, hogy én milyen rendes vagyok, igazi kincs az ő kis unokája!
A mamának érzelmi viszonya van a telefonnal.
Megküzdött az elsőért, a hetvenes évek végén, az egész házból csak nekünk volt, nehéz úton kijártuk, vártunk is rá rengeteget, de csak meglett! Addig igazi tortúra volt minden hívás, még a doktort is nehéz volt kihívni, lemenni a fülkébe, várakozni, ha szinte a kanyarig állt a sor.
A telefon az telefon, a telefont nem használjuk meggondolatlanul, a telefon súlyos forintokba kerül.
A papa is elréved, ha a régi munkájára gondol, amikor még újságíróként dolgozott, nem sokkal a háború után. „Leküldtek tudósítani vidékre – mesélte – és aznapra kellett az anyag, külön vonalat biztosítottak nekünk, hírlaposoknak, addig nem is igen telefonálhattam!” A családból először neki lett először személyi hívója, majd mobilja (hiába, a papa haladó szellem volt, nyolcvan felett még az internetbe is beletanult), még az a hatalmas, szinte garzonlakásnyi szerkezet, ami tényleg egy vagyonba került. A mostani idős generációnak tehát nem ugyanazt jelenti egy-egy hívás, mint nekünk, a kényelembe és az odacsörgésbe, a korlátlan hívások világába belenövőknek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.