2017. augusztus 18., péntek

MENEKÜLŐ HELYŐRSÉG - GONDOLATOK REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS LEVELE UTÁN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA 
- SZABADPOLC
Szerző: Grecsó Krisztián
2017.08.18.


Reményi József Tamás valószínűleg az egyik utolsó pillanatban, másfelől hihetetlenül jókor írta meg „nyílt levelét” a Szőcs Géza és tanítványai jelenségről (Nyílt levél az írótársakhoz, ÉS, 2017/29., júl. 21.). Az ilyen-olyan irodalmi tevékenységgel álcázott közpénztolvajlásról. Kiállása nemcsak felemelő, de sokaknak reményt is ad. Azoknak mindenképpen, akik bizony szinte elhasználták magukat a folytonos és egyre hiábavalóbbnak látszó kiállásokban, és már ők is megmosolyogták néha, mennyi civil tiltakozást, nyílt levelet írtak alá folyó negyedévben, vagy az éterben elszálló interjúban beszéltek arról, hogy „ez így nem mehet tovább”.

Nem érdem, és még csak nem is önigazolás ez, szomorú kiégettséggel írom, hogy én is ilyen vagyok, és nem tudok eléggé hálás lenni Reményinek. Se kedvem, sem erőm nem lett volna még egyszer felemelni a szavam, émelyegve a megmondóemberség mételyétől és/vagy a megbélyegzettségtől, a „liberális károgó” érdemtelen pozíciójától.

Amikor hat éve egy publicisztikámban „a magyar kultúra árulójának” neveztem Szőcs Gézát (Árulók, Vasárnapi Hírek, 2011. október 16.), sajnos nem voltam sem elég higgadt, sem elég pontos, és az indulat nagy részben hiteltelenné tette írásomat. Józanságra, érvekre, tényekre lett volna szükség, mert akkoriban bizonyos szempontból még tartott az „egykori költő” hitele Magyarországon. Vagyis részemről illendő és hasznos lett volna a pontos bírálat. Kolozsvárott és Erdélyben akkorra már régen kitelt a becsülete, ahogy a legfőbb tanítványnak, Orbán János Dénesnek is. Vagyis, egy ottani nézőpontból narrálva a történetet, talán hitelesen lehetett volna keményebb, radikálisabb hangot megütni.

A kilencvenes évek második felében az Előretolt helyőrség rövid, alig néhány éves fénykorát követően, nagyon hamar megjelentek a mai maffiaelemek. És ezt a fiúk nem is rejtették véka alá. Hogy büszkék voltak a verőlegényeikre, a drága autókkal száguldozó sameszokra, az az ő dolguk. De az már számomra is szégyenletes emlék, hogy legtöbben pletykaéhes döbbenettel és némi különös csodálattal figyeltük az ottani új generáció módszereit. Az így-úgy szerzett kocsmák, éttermek, fogadók hirtelen szaporodását. És vagy csak én nem hallottam, vagy nem jól emlékszem, de hitem szerint senki nem mondta, hogy „állj”. És még ennél is fontosabb, hogy az „ősbűn” mellett is félrenéztünk, az elsíbolt „anyaországi” milliók, az erdélyi magyar kisebbség ellopott vagyona sem nagyon érte el a magyar értelmiség, de még az írók többségének ingerküszöbét sem.

Még nem fordult meg a század, de az ifjú tanítvány már megfogalmazta, és sokszor, nagy társaságban is elismételte ars poeticáját. Akkorra már nem Szőcs költészete működött előtte példaként, hanem a mester gesztusai, tempói lettek metaforává, a pesti útjai, mondjuk, a konzolon tartott nagy címletű pénzekkel, a lekenyerezett járőrökkel.

Akkoriban, talán, bár ez nagyjából megítélhetetlen, itt lett volna több erő és lehetőség, hogy az elvileg egységesnek képzelt magyar irodalmi élet fellépjen valahogyan a belső romlás ellen. És ki lehessen mondani, hogy bár a politikai játszmák mindig felszabdalták és korrumpálták, egymás ellen fordították az irányzatos elkötelezettségű és sajnos gyakran nyájhűséghez szokott magyar írókat, ezek az új módszerek belülről indítanak, proaktívan tagozódnak be és lesznek eggyé a magyar politikai térrel. És ez nem lehetséges, ez az irány, ez a módszertan az irodalom paradigmatikus hatástörténetében nem legalizálódhat, ne legyen normálissá, elfogadottá, hogy korrupt politikussá lett egykori írók demonstrálnak minket...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.